Izrael: végállomás

Izrael: végállomás

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
Mezei Márk

Izrael nemcsak magát védi, hanem a nyugati civilizációt. Feltett kézzel kellene várnia az új holokausztot?

„Meggyőződésem, hogy a világ annak alapján fogja megítélni a zsidó államot, hogy mit tesz az arabokkal.“

Chaim Weizmann, Izrael első elnöke, 1947. december

 

Minden izraeli háború egzisztenciális szorongással tölt el. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy egyszer minden bajnoknak akad egy erősebb, gyorsabb, ravaszabb vagy csak szerencsésebb kihívója.

Vajon meddig maradhat Izrael győzedelmes az arab nemzetek fölényével, az iszlám rettentő erejével szemben? Mi történik, ha a katonai fölénye vagy atommonopóliuma egyszer megtörik?

Izrael – a békés Európából szinte érthetetlen és felfoghatatlan – tragédiája, hogy minden küzdelmében és a nap minden órájában győzedelmeskednie kell, mert ha alulmarad, örökre elbukik egy olyan háborúban, amelyben nincsenek szabályok.

Aki azt gondolja, hogy az izraeli hadsereg ezekben a hetekben és hónapokban csak a saját országa polgárait védi, téved. A zsidó állam nem csak önmagát, de a nyugati (európai) civilizációt is védelmezi a globális dzsihadista háborúban. Abban a háborúban, amely világszerte éppúgy veszélyezteti a zsidó közösség tagjait, mint az iszlám vallást kritizáló filmrendezőkét (Theo van Gogh, Amszterdam, 2004. november 2.) vagy az olyan újságolvasókét, mint amilyen most Ön is.

Együttérzéssel és szomorúsággal tölt el, hogy nagy valószínűséggel egyetlen napig sem létezhetne Izrael, ha nem nyújtana számára folyamatos védelmet a Vaskupola (Iron Dome) pajzsa a levegőből érkező, szinte kizárólag csak lakossági célpontok ellen indított támadások ellen. Szorongató érzés, hogy ma a légvédelmi sziréna megszólalásától az ország legészakibb településétől a legdélebbiig mindössze 15 másodperce van a gyermekeikkel játszó anyáknak és a botjaikkal járó öregeknek, hogy elérjék az óvóhelyek bejáratait. Ez pontosan annyi idő, amennyi alatt most ön, kedves olvasó végig tudná gondolni, hogy vajon merre is lehet ebben a pillanatban a kedves gyermeke/felesége/édesanyja. Így is elítéli, hogy Izrael nem hagyja, hogy városait, iskoláit, repülőterét és kórházait bombázzák?

Izrael ma a jelenkor egyik legszomorúbb zéró összegű játékában ül: az ott élő zsidók egyszerre megszállók és létezésükben életveszélyesen fenyegetett nép tagjai; egyszerre vannak otthon és élnek vendégként földjükön. Ami számukra a remény és a hovatartozás érzése, az a velük élő palesztinok számára a kiűzetés, gyarmatosítás és erőszakos kolonializmus csapása. Ami a zsidók számára örömünnep, mint például a függetlenség napja (jom ha-acmaut) az a palesztinok számára katasztrófa (nakba). Ebben a helyzetben Izrael nem törekedhet másra, mint az abszolút – ráadásul: nem magasztos eszméken, hanem racionális és mindennapi katonai és hírszerzési fölényen nyugvó – biztonságra. Ha Izrael úgy viselkedne, ahogy azt a humánus, együtt érző és galamblelkű európai értelmiség elvárná tőle, egyetlen nap alatt elmerülne az arab tengerben. Legyen bármilyen nehezen is elfogadható, ebben a helyzetben a gázai bevonulás a túlélés és fennmaradás biztosításáról, a biztonság megteremtéséről (is) szól.

Az elmúlt hetek sajtója megmutatta: Izrael önvédelmi háborújában nem számíthat a világ együttérzésére, segítségére, politikai támogatására. Amíg a híradásokban a palesztinok szenvedései mindig tragikusabbak a zsidókénál, és az erőszakos palesztin tüntetések, vagy az arab világ Izrael-ellenes kirohanásai rendre kritika és visszhang nélkül maradnak, addig tegyen bármilyen lépéseket is az izraeli állam a békéért, sosem lehet elég „elkötelezett“ a békefolyamatok mellett. A világ vezetőitől elmaradnak a Hamaszt elítélő kemény hangú nyilatkozatok, Európa szerte azt skandálják az utcákon, hogy „vesszen Izrael“, az Izraelt „megszálló, cionista terrorállamnak“, imperialista szoldateszkának, a palesztinok nemzeti önrendelkezéshez való jogának eltiprójának beállító cikkek hatalmas mennyiségű like-ot kapnak a közösségi térben – és ahogy az lenni szokott: az európai média és értelmiség továbbra is az áldozatokat, Izraelt okolja a sorsáért.

Izrael pedig, ahogy eddig minden alkalommal, ismét kettős vereséget szenved. A palesztinok szenvedését (a katonai célpontok mellé terelt nők és gyerekek halálát) bemutató hamis és konstruált képsorok nem csak az ország morális fölényét zúzzák szét, de a lényegről is elterelik a figyelmet: arról, hogy Izrael létének alapját jelentő biztonság semmilyen formában sem függhet sem a nemzetközi erőviszonyok (vagy érdekek) pillanatnyi állásától, vagy a média megítélésétől: Izraelnek megkérdőjelezhetetlen joga van megvédenie önmagát. A zsidó népnek pedig elvehetetlen joga megvédenie hazáját, családját, gyermekeiket. Megtenni azt, amire nem volt lehetősége hetven évvel ezelőtt Európában. És igen, Izrael elkeseredett önvédelme az egyetlen ésszerű és elfogadható válasz Auschwitzra, Treblinkára, Buchenwaldra.

Állítsanak bármit is a Hamasz vezetői és ideológiai támogatóik, Izrael a zsidó népé. Izrael földjén a második szentély pusztulása óta mindig éltek zsidók, és az államalapítást megelőzően egy olyan országba tértek vissza tömegesen, amely mindig is a szülőföldjük volt. Izrael földjét a zsidó bevándorló tették kitartó és fegyelmezett munkával virágzó és élhető országgá: a korai cionisták változtatták a mocsarakat termőfölddé, a sziklás hegyoldalakat szőlőültetvényekké, a sivatagi homokdűnéket oázisokká. Izrael nem egy állomás a zsidó történelemben, hanem a vándorlás vége, végállomás. Izrael az új Maszada, és nem bukhat el többé soha.

Hozzászólások