Az Origo tudósítása szerint Kövér László emlékoszlopot avatott a recski kényszermunkatábor helyén, és beszédében kijelentette: „nincs és nem lehet alku a szocializmus terrorrendszerével (…) a kínzókkal és a börtönőrökkel, sem azok szellemi és politikai örököseivel, sem azokkal, akik bármilyen okból védik és mentegetik őket”.

Tudni kell, hogy a recski kényszermunkatábort az Államvédelmi Hatóság működtette, annak is a IV. 1. osztálya (Belső Karhatalmi Dandárparancsnokság). Ez nyilvánvalóan a diktatúra terrorrendszerének volt a része. De a hatályos magyar jog szerint – sajnos – csak az, hogy valaki ennek az osztálynak az egységeinél szolgált, nem jelent hátrányt semmilyen közéleti tevékenységben, amennyiben nem bizonyítottak rá konkrét bűncselekményt. Az illető elméletileg nyugodtan lehetne miniszter, nagykövet, főszerkesztő, ügyész. Van vele alku.

Az 1994. évi XXIII. („átvilágítási”) törvény szerint ugyanis csak az jelent akadályt, ha valaki tisztként vagy bizonyíthatóan besúgóként a III/III-as csoportfőnökségnél vagy ennek valamelyik elődjénél szolgált, például az ÁVH belső reakció elhárításával foglalkozó egységeinél. Ezenkívül az, aki ilyen egységektől jelentést kapott, aki pufajkás vagy nyilas párttag volt. A belső reakció elleni harc viszont az ÁVH-nál az I/2. osztály feladata volt. A recski táborőrség tehát nem minősül ezekkel egyenrangú bűnnek, szégyennek, átvilágításkor elvben nem számít.

Ez a helyzet, ez a törvény. A jogszabályt egyébként dr. Boross Péter miniszterelnöksége idején alkották meg (ő ült most drámai arckifejezéssel Kövér mellett), amikor dr. Kónya Imre volt a belügyminiszter, dr. Balsai István az igazságügy-miniszter, dr. Füzessy Tibor a titkosszolgálatokért felelős tárca nélküli miniszter. Nyilván tudták, mit csinálnak. Nyilván tudta dr. Kövér László is, a Nemzetbiztonsági Bizottság tagja (előzőleg, két és fél éven át, elnöke.)

Tudta, és így is jó volt neki minisztersége alatt, és tudta 2008-ban is, amikor a Heti Válasznak kifejtette a Kövér-doktrínát: „Nálunk a politikailag nem kompromittálódott szakemberek megkapták a lehetőséget, hogy a továbbiakban ne az állampártot, hanem a nemzetet szolgálják.”

Itt új fogalom kerül elő: a szakember. Ilyenek természetesen minden titkosszolgálatnál vannak, sőt kellenek, minden ország foglalkozik hírszerzéssel és külső elhárítással. Azt se lehet mondani, hogy a Varsói Szerződés keretében szerzett szakértelmet (és információkat) egy az egyben ki kellett volna hajítani az ablakon.

Jóindulattal rá lehet fogni, hogy az átvilágításnak a III/III-ra és elődeire való korlátozása az ilyen szakemberek védelmét szolgálta, és nem „alku” volt „a szocializmus terrorrendszerével”. A nagy buzgalomban a recski őrség is bekerült a szórásba mint ártalmatlan szakemberek gyülekezete, kicsire nem adunk. (Noha pontosan tudni lehet, milyen élénk átjáróforgalom volt a különböző csoportfőnökségek között. A jóindulat addig tart, amíg rá nem jövünk, hogy a III/I. és a III/II. embereit Kövér és társai színtisztán taktikai érdekek szerint fedezték vagy támadták.) De az így is kérdés, hogy miféle szakértelmet halmoztak fel a belső politikai elhárítás tisztjei, amire a demokráciában feltétlenül szükség van.

Merthogy Kövér velük működött együtt miniszter korában is, meg később is, amikor éppen, állami megbízatások között, egy biztonsági magáncéget vezettek. Ő és miniszterutóda, Demeter Ervin barátságos hangú telefonbeszélgetések tucatjait folytatta – régi személyes ismeretségük okából – két volt III/III-as tiszttel, Horváth Józseffel és Tóth Jánossal, akik 2008-ban az UD Zrt. élén álltak.

Próbáljuk megtalálni a logikát.

Ezek szerint a III/III. sem volt a szocializmus terrorrendszerének a része.

Ha esetleg mégis az volt, a tisztjei nem az ÁVH szellemi, politikai, sőt jogi örökösei.

Ha mégis azok voltak, akkor a velük való együttműködés, védelmezésük és mentegetésük, sőt magas tisztségbe való kinevezésük nem minősül alkunak.

Ha mégis annak minősül, akkor Kövér László két füle között nincs semmi.