Tegnapi, strasbourgi sajtóértekezletén miniszterelnökünk azt mondta: „szíven ütötte”, hogy az Európai Parlament vitájában a mostani afrikai menekülteket egy platformon említették az ötvenhatos magyarokkal. Ezt ketten is elkövették: Guy Verhofstadt volt belga miniszterelnök, a Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért vezetője, valamint a holland szociáldemokrata Frans Timmermans, az Európai Bizottság első alelnöke, többek között a joguralomért és az Alapjogi Charta betartásáért felelős biztos.

Orbán fájdalmas megjegyzéséből nettó két dolog derül ki. Az egyik, hogy szerinte neki van szíve, a másik, hogy szerinte Verhofstadt és Timmermans hülyék.

Mi a bruttó helyzet?

Az 56-os magyarok a zsarnokság, nyomor és terror elől menekültek. Úgy látták, szülőhazájukban nincs jövőjük, csak egy kiút van számukra: a fejlett Nyugat.

A mostani „afrikaiak” – köztük valójában sok a szíriai – a zsarnokság, nyomor és terror elől menekülnek. Úgy látják, szülőhazájukban nincs jövőjük, csak egy kiút van számukra: a fejlett Nyugat.

Ennyitől tehát nem kellene Orbánt szíven ütnie a dolognak.

Sőt, bár itt méricskélésnek nincs helye, azt meg lehet jegyezni, hogy a szíriai polgárháborúban két nagyságrenddel több ember esett a mindenre elszánt hadseregek és paramilitáris erők áldozatául, mint ahány magyar abban a néhány hónapban, amikor nem volt határzár. Nem beszélve az al-Kaida és az Iszlám Állam afrikai lerakatainak áldozatairól.

Az arab és fekete-afrikai menekültek nyomora sem fogható az 56-os magyarokéhoz, mert a mieinknek itthon legalább volt fedél a fejük fölött, nem fenyegette őket közvetlenül az éhhalál, és nem kínozták, öldösték őket mindenféle hadurak fegyveresei sivatagi internálótáborokban. Ha tehát szívről beszélünk, vagy keresztényi értékekről, mint tegnap a nagy keresztény Szájer József, mostani menekülteket talán az 56-os magyaroknál is több szolidaritással és szeretettel kellene fogadni.

Ugyanezt indokolnák a menekülés körülményei. Az 56-os magyarok is kockáztattak, de nekik egy viszonylag keskeny szárazföldi határsávon kellett átjutniuk, és a határ túloldalán már várták őket az osztrákok és a nyugati segítő szervezetek. A mostani menekülteknek a sivatagon és kilométerek ezrein át kell elvergődniük Líbiáig, ahol, ha szerencséjük van, az embercsempészek hetek vagy hónapok múlva lélekvesztőkre zsúfolják őket, és nekiindítják a kiszámíthatatlan tengernek. Aztán vagy átérnek az olasz partra, vagy nem.

A mostani menekültválságot nem az indította el, hogy sokkal több a menekült, mint tavaly – időarányosan nagyjából ugyanannyi –, hanem hogy áprilisban döbbenetesen sokan vesztek a tengerbe. (Ezt csak az optikai csalódás miatt mondom. Ha szigorúan a tényeket nézzük, Orbán többek között a menekülők megnövekedett halálozási aránya miatt látta úgy, hogy Európát nagyobb veszély fenyegeti.)

Természetesen az is lehet, sőt valószínű, hogy Orbán azért vette szívére a dolgot, mert azt gondolta, a mostani menekültek emberileg sokkal kevesebbet érnek, mint a magyar 56-osok, tehát hiába kénytelenek menekülni, a Nyugatnak „őrültség” szervezetten befogadnia őket, menjenek vissza oda, ahonnan jöttek, éhenhalni, vagy beilleszkedni az Iszlám Államba, amit a szívük diktál.

Emögött az a gondolat rejlik, hogy Európának mindenekelőtt munkaerőre – pontosabban: vagy fegyelmezett, vagy képzett munkaerőre – van szüksége, és aki nem elég fegyelmezett, vagy nem elég képzett, az nem fog dolgozni, hanem a dolgozó adófizetők kenyerén él, és előbb-utóbb kitör belőle a terrorista. Az 56-os magyarok tehetségesek, szorgalmasak, fegyelmezettek és képzettek voltak, ellentétben a mostani arabokkal és fekete-afrikaiakkal, így aztán gyorsan beilleszkedtek, és jól járt velük a Nyugat.

Ehhez meg azt teszem hozzá, hogy a kétszázezer magyar menekült integrálására mai értéken egymilliárd dollárt költöttek, és háromszáz- (akkori értéken 30) milliót csak az Amerikába menekült magyar fiatalok egyetemi taníttatására. Hasonló bőkezűség és céltudatosság ma biztosan nem ártana.

A másik fele az, amit a Nemzeti konzultáció kérdőíve is megismétel, miszerint vannak „megélhetési bevándorlók”, akik azért nem állnak meg jókedvű utazgatásaik során az Európai Unióig, mert odahaza kiszagolták, hogy errefelé munka nélkül is huzamosan lehet pénzt kapni. (Ami Nyugat-szerte tény, bár az  nem biztos, hogy a magyarországi viszonyokról kellően pontos értesüléseik voltak.) Akkor meg minek dolgozzanak. (Amúgy meg az orbáni eszménynek tökéletesen megfelelő munkaalapú társadalmakból jönnek, ahol nix ugribugri, nix lazsálás, mindenkinek muszáj dolgozni ahhoz, hogy ne dögöljön éhen, bár gyakran még az se garancia. Érthetetlen, miért vágyódnak el onnan az erkölcstelenjei.)

Az 56-os magyarok a jóléti államok kifejlődése előtti Nyugat-Európába és Amerikába érkeztek, ahol éppen a világtörténelem legnagyobb gazdasági fellendülése zajlott, munkaerőhiány volt, és föl sem merült, hogy aki oda menekül, az ne dolgozzék inkább előbb, mint utóbb. Hogy a helyzet megváltozott, az tényleg nem jó, de talán nem kellene az arab és fekete-afrikai nyomorultak nyakába varrni.

Az is tény, hogy a menekültek között vannak olyanok, akik vallási gyűlöletből gyilkoltak, és félő, hogy az Iszlám Állam ügynököket vegyít közéjük, így hatol be Nyugat-Európába. Csak azt ne higgyük, hogy az 56-os magyar emigránsok között nem voltak gyűlölködő gazemberek és ügynökök is.

Ha tehát tárgyilagosan és bruttóban nézzük, a szíven ütésnek egyetlen szubjektív oka lehet, az a feltételezés, hogy az 56-os magyar menekültek egyszerűen magasabb rendűek voltak ezeknél a mindenféle színesbőrű, genetikusan lusta és terrorista bennszülötteknél. Hát lehet így is gondolni, de akkor meg nem kell szidni a gyarmatosító Nyugatot. Mert olyanok vagyunk mink is. Ha jót akarnak maguknak, legyenek ők a mi gyarmatunk.