Réges-régen, mikor még Pécsen éltem, volt egy szokásunk, szertartás akár. Edzés után elmentünk a D. bárba biliárdozni. Ez egy közepesnél lepukkantabb kocsma volt a Kertvárosban. Nem tudom, megvan-e még, ez az emlék kábé 1998-ból való. Szóval minden hétfőn és szerdán este ott biliárdoztunk. Rajtunk kívül a másik állandó elem egy mazsolaarcú néni volt, a mackónadrágos, tíz év körüli kisfiával. Alkoholista néni volt – sőt, ebből csak az alkoholista a biztos, a „néni” nem, simán lehetett olyan idős, mint én most, de a pia, ugye, előretekeri a kilométerszámlálót. Minden este ugyanaz volt a műsor. Mazsola néni ül az asztalnál, néha egy-két cimborával, szájnyalogatva, előtte a tablettás fröccs. A gyerek kidugja a fejét a csocsóasztal alól, vagy láblógázva ül a bárszéken, néha a pultos lánytól kapott, 'mindjárt lejár'-jégkrémet szopogatva, esetleg a gyümölcspókeres gép mellett posztol, hátha megengedik, hogy ő is pörgessen egyet, szóval teng-leng, majd megkérdezi, hogy „nem megyünk még, anyuka”? Mazsola néni pedig mindig ugyanazon a színtelen, rekedt hangon ugyanazt válaszolta:

- Anyuka még megissza a fröccsét, aztán megyünk.

De mindig jött egy újabb fröccs, néha valami fura dolog egy unicumos üvegből, míg Mazsola néni már a kezét is alig tudta felemelni. Olyankor a mackónadrágos kisfiú átvette az ivócimboráktól az anyukáját, és valahogy hazabotorkáltak.

Szóval értem én, miért lehet egyre többet hallani és olvasni, hogy "mindjárt" konszolidálódik a Fidesz. Még előbb persze lezavarja ezt az idegengyűlölő kampányt, meg előbb még kivégzésekről polemizál, meg még itt büntet, ott szigorít, de aztán rögtön. Még megissza a fröccsét, és aztán rögtön indulunk. Közben meg teljesen világos, hogy pontosan addig fogja ezt csinálni, amíg le nem fordul a székről. Mert már nem tud mást, mert függ tőle, mert ez nem egy epizód, hanem ő így él.

A mackónadrágos kisfiú ma olyan 27 éves lehet. Lehet, hogy egyetemre ment, elköltözött az anyukájától, jó állása és „polgári berendezkedésű” élete van. De nem ez a valószínűbb. Simán támaszkodhat ő is a D. bárban, immár „önjogon”. Nem tudom. Az viszont egészen biztos, hogy bármi is történt vele, azokat az éveket soha nem tudja kitörölni az életéből, mindig úgy nyomja majd a vállát, lassítja, zsugorítja, mint egy kövekkel telepakolt hátizsák.

Mindjárt konszolidálódunk, ja.