- Üljön le, kedves Magyarország, megmérjük a vérnyomását... hát, ez elég magas. Meg a pulzusa is szapora. Sokat stresszel mostanában? Mik a panaszai?

- Mindenféle. Úgy érzem, mintha a testem nagyobbik része nem jutna elegendő ételhez, néhány porcikám meg ijesztően túltáplált. Elfelejtek dolgokat... tudja, a múltamra például egészen máshogy emlékszem, mint korábban... Zavart vagyok. Csak teszem a pénzt a nagy, közös táskámba, és ha keresem, mindig valamelyik eldugott belső zsebemben találom. Változik a személyiségem... régebben amolyan kultúrabarát voltam, tudja, egy kis színház, némi irodalom, zene... most meg a vásári komédiákat kedvelem, jó sok nemzetiszínű pántlikával, szintetizátorra írt verbunkos-nótával, lefekvés előtt ordas, harmadrangú szerzőket olvasok, a zene meg... doktor úr, a múltkor azon kaptam magam, hogy valami erőszaktevő fehérvári huszárokról danolászok... Üvöltözöm a gyerekekkel... a kert végében kivágattam az összes fát, lebetonoztattam a placcot, és fatornyos focipályát építtettem a helyükre... doktor úr, én nem is tudok focizni! Alig ismerek magamra.
- Milyen a kapcsolata másokkal?

- Utálom őket. Doktor úr, emlékszem még rá, hogy tulajdonképpen ezt szégyellnem kellene, de nem megy: verem az asszonyt. Acsarkodom a szomszédokra. Mindenkire acsarkodom. Én... egyszerűen elszigeteltnek érzem magam... mintha egy tekercs szögesdrót szorítaná a mellemet... az utcában meg már mindenki rajtam röhög... lassan kitiltanak a kocsmából...

- Iszik?

- Már csak sajátot. De azt jócskán.

- Drogok?

- Tévé, rádió... néha internet, bár ahhoz nem igazán értek.

- Van valami hobbija?

- Ó, rengeteg. Vadászom, szobrászkodom, ilyesmi. Sokat költök rájuk. De már nem okoznak igazi örömet.

- Sportol?

- Én nem. De szeretem nézni. Ha olimpia van, se látok, se hallok. Szeretnék a kertbe a focipálya mellé egy olimpiát is!

- Van valaki, akinek kibeszélheti a problémáit?

- Dehogy! Minél szarabbul vagyok, annál inkább dicsekszem. Kiben bízhatnék? A gyóntatómmal üzlettársak vagyunk, a barátaimat én tartom el. Ha nem fizetem a következő kört, rögtön egy geci vagyok a szemükben. Engem, kérem senki sem szeret. A rohadékok...

- Hát nézze, kedves Magyarország... nem, üljön csak le. Nincsenek jó híreim. Ön egyrészt belülről rohad, másrészt a fejétől bűzlik, de a lába is... hmmm... hagyjuk! A kleptomániáját gazdaságpolitikának tekinti, az üldözési mániáját nagyzási hóborttal és régi fantomfájdalmakkal igyekszik leplezni. Súlyos szociopatává vált, és ebben kéjeleg; nárcisztikus, de a teste sorvad, az arca püffedt, a bőre tésztás... és láttam, hogy amíg beszéltünk, suttyomban zsebre rakta a kedvenc töltőtollamat. Ha így folytatja, nem sok időt jósolok magának...

- Jaj, doktor úr! És nem tud valami biztatót is mondani?

- Dehogynem, tudja, mint a viccben a Mari néninek: "Hajrá Magyarország!". De azért ezt ne vegye túl komolyan...