Kormányrádióként kezdte Őfőméltósága alatt, és most úgy is végzi. Nevének eltűnése csak megpecsételi sorsát. A Magyar Rádió – amely szép emlékezetű társaival, a Magyar Távirati Irodával és a Magyar Televízióval a mai nappal formálisan is felolvad a Duna nevű valamiben – már rég meghalt, megfojtotta a politika.

Maga a név persze jelkép is. A magyarországi rádiós műsorszórás épp idén decemberben lesz 90 éves, de magát az intézményt sokféleképpen hívták. Viszont az a Magyar Rádió, amelyre sokan gondolunk – nemcsak mi, egykori műsorkészítők, hanem a hallgatók is, remélem – 1974-ben kapta ezt a nevet, akkor történetesen a tévétől különválva. Nagyjából akkor, amikor legszebb negyedszázada kezdődött. Ne tessék megjegyzéseket tenni: nem azért írom ezt, mert jómagam abban az évben kezdtem a Bródy Sándor utcában töltött három évtizedemet. A Magyar Rádió az 1970-es évek közepétől a kádári (aztán lassacskán késő-kádári) kor egyik legszabadabb szellemű, legjobb hangulatú, szakmailag legvállalhatóbb újságírói (és zenei és irodalmi és színházi és műszaki) műhelye volt.

Jó, a pártközpont és a tájékoztatási kormányhivatal irányítása alatt. Igen, beépített pártemberek buzgólkodása mellett. Persze, be nem épített pártemberek aggodalmaskodása közepette. De mégis.

Lehet, hogy egyszerűen csak szerencsénk volt. Lehet, hogy azért hagytak minket inkább békén, mert a tévéhez képest szélárnyékban voltunk. De mindenképpen a Magyar Rádió nevű magyar rádió szárnyalásához kötődik Hárs István neve; ő 1974-től a rendszerváltásig vezette az intézményt, és nagyságának utólagos, egyértelmű bizonyítéka, hogy 2009-ben és tavaly – vagyis olyankor, amikor már érdekből semmiképpen, hanem csakis tiszteletből és szeretetből lehetett – politikai táborállásra való tekintet nélkül több száz rádiós ünnepelte vele együtt a kerek születésnapjait (a 90-iket nem sokkal halála előtt).

Az az érzésem, hogy az ő valóban nagy érdemei – ahogyan tompította a politikai nyomást, ahogyan hagyott minket dolgozni – és embersége mellett az ünneplés saját magunkról is szólt: a saját emlékezetünkben nagy csapatként, nagy generációként rémlünk fel saját magunknak. Sokan is voltunk egyébként, akik akkoriban leptük el a Rádiót (és a Televíziót): a gyerekeinket három nagy busz vitte mindennap a Pollack Mihály térről a Szabadság téren át a Vadaskerti úti óvodába.

És tényleg jók voltunk. Naná. Az ennyi idő elteltével már legendásnak minősíthető 168 órát és Gondolatjelet tömegek hallgatták, a vájtfülűek nem hagyták ki az éjféli híreket. A rendszerváltás közeledtével a határok feszegetése, a falak tologatása zajlott az olyan műsorokban, mint a késő esti Bagoly. A szomorú emlékű, bár mai szemmel már inkább csak a homokvár körüli rugdalózásnak tűnő médiaháború idején, amennyire lehetett, még tartottuk magunkat, a kormánytól támadva, az ellenzéktől magunkra hagyatva.

A Magyar Rádió lassú kivéreztetése 1994 után azzal kezdődött, hogy az akkor megjelenő kereskedelmi rádiók és tévék elszívták a kollégákat. Médiatörvényeken és kuratóriumokon átívelően, a machinációkba sodródó jó szándékú kollégáink igyekezete ellenére a politikusok aztán megtették a magukét. Beleértve a hozzánk állítólag közel álló liberálisokat is. A szó szoros értelmében százával kerültek utcára kiváló rádiósok. A Rádió, amelyet a rendszerváltás után büszkén közszolgálatiként működtettünk, ma megint állami. Államibb és pártabb, mint az 1970-es években. Olyan, mint a Putyiné.

Szomorú, hogy jobb sorsra érdemes kollégáim egy csekély része – több rádió nem lévén, ahol ilyen tapasztalatú riporterekre, szerkesztőkre és technikusokra volna szükség – a nyugdíjáig hátralévő munkanapokat összeszorított fogakkal ebben a rádióban bírja ki valahogyan. Sőt, a kísértetkastélyként üzemelő Bródy Sándor utcai épületekben még bennszorultak az utolsó védők. Még készülnek műsorok ott is. Technikusok még elindítják a felvételeket, újságírók még magukra nyitják a mikrofont. Rádiósok a Facebookra időnként fölraknak egy-egy új, szomorú fotót az üres Pagodáról vagy a kihalt stúdiófolyosóról. Időnként fölizgatjuk magunkat azon, hogy mi lesz a (nem állapota, hanem múltja miatt) ipari műemléknek számító 6-os stúdió sorsa. Mert persze sejthető, hogy az ingatlanegyüttest, amelyhez bizony három palota is tartozik, előbb-utóbb lenyúlják valakik. Kár érte, de még inkább kár, hogy belátható időn belül esélyünk sincs tisztességes közszolgálati rádióra. Sem tévére. Sem hírügynökségre.