Lehet mérlegelni, ki szír, ki nem, ki honnan jön, mit akar, beépült terrorista, vagy sem, megélhetési bevándorló vagy menekült, pénzügyileg mi mennyi, közvetlen és közvetett költségek, amortizáció mértéke, lehet okoskodni, hogy mit akarnak a németek, mit nem akarnak az osztrákok. Lehet bekéretni nagyköveteket, kikérni magunknak, mentegetőzni, minket megrohamoztak (a menekültek általában sokan és egyszerre érkeznek, a visszafogott, etikettszerű, ízléses és gusztusos menekülés ritka).

Sok mindent lehet, egyet nem.

Szórakozni emberéletekkel, becsalogatni a vonatokra, majd megtiltani az utazást, gyerekeket az aszfalton éjszakáztatni, éheztetni embereket, rendőrsorfallal körbevenni, azaz hagyni őket szenvedni, miközben jog szerint megilleti őket mindaz, ami minden magyar állampolgárt megillet. És nemcsak jog szerint: az egyszerű, keresztényi-zsidó-muzulmán, bármilyen emberi norma alapján nem hagyok a porban kisgyermekes családokat, egyedülálló gyerekeket, öregeket. Semmilyen (a normalitással érintkező) ideológia és elv nem írhatja felül azt, hogy sok száz, ezer vagy akár egy embert nem hagyok éhezni, szomjazni, szenvedni. Senkit, aki idejött, idekerült, én meg rávettem, hogy bízza magát az elbírálásomra és megítélésemre. Csak egy pillanat, mondom, majd napokig szórakozom vele – ilyen nincs.

Túry Gergely

Az állam bármikor megtehetné, hogy megmozdítja nem kicsi alfelét végre, és lép, cselekszik, ahogy megtette a vörösiszap-katasztrófa idején, ahogy megtette a hitelkárosultakkal (figyelem, a 71 megfulladt menedékkérő Kovács Zoltán szerint ugyanúgy megtévesztett, megvezetett ember volt, mint a hitelkárosultak – hasonlítsuk csak össze a két embercsoport érdekében meghozott állami fáradozásokat). Nem teszi meg, pedig tudja, hogy a menekülthelyzet hónapokig, ha nem évekig ilyen lesz. Aki nem választó, az le van tojva – ez nem európai, keresztény, humánus politika, hanem embertelenség, szimpla és nettó szadizmus, a politikai alantasság kategóriája, amelynek elítélése nem pártpolitikai kérdés. Ennél jóval kevesebbekért mondtak már le miniszterek nálunk kissé felelősebb országokban.

De kit érdekelnek a miniszterek. A kormány az utóbbi négy napban hozott vagy nem hozott intézkedéseivel (és amire ma és holnap a készülnek a parlamentben törvénymódosítás címszóval) azt a bizalmi tőkét rombolta le, amit a magyarországi menekültügyi civilek, önkéntesek, segítők uszkve 10 hét alatt felépített saját zsebből, családtól, munkától, szabadságból elvett időből, hajnalban kelve, késő este dolgozva. Állami feladatokat átvéve Pécstől Vámosszabadiig, Ceglédtől Kiskunhalasig, Szegedtől Debrecenig. Bennünk eddig bízhattak a menedékkérők, akiknek nincs másuk, csak az információ – ez és ez segít, megbízhatunk benne, jó ember, az és az pedig nem. Mostantól elképzelhető, hogy a civilekben sem bíznak, mert ők jóhiszeműen a vonatra szállásra biztatták őket, letelepítették őket a tranzitban, bíztak abban, hogy az állam segíteni próbál.

De az állam csak magyarázkodik, dumál, felháborodik, bekéret – azt az egyet nem csinálja, amit bármilyen normális, egy kicsit is érző ember rögtön megcsinál, ha meglátja, mi a helyzet.

Nem segít.

Írhatnám, rég volt ilyen nyomasztó és megalázó érzés magyarnak lenni. Szerencsére azonban ott van az a sok segítő, adakozó, aktív magyar, akik miatt viszont borzasztó jó – embernek lenni.