A Blikk.hu nemrég közölt egy cikket Több ezer terroristát csempészett be Európába a menekültekkel az IS címmel. A Daily Expressre hivatkozó anyag komolyságát már az jelzi, hogy a szerző Washingtont adta meg mint a brit lap székhelyét. De ez semmi a tartalomhoz képest: a cikk finoman szólva hiteltelen forrásokra támaszkodik, többek közt „egy állítólag névtelenül nyilatkozó dzsihádistára” és „török embercsempészekre”. Most hagyjuk is, hogy az írásmű állításai kb. annyira megalapozottak, mint a fekete macskákra meg az összetört tükrökre vonatkozó népi hiedelmek, és azon az apróságon se akadjunk fenn, hogy újságírói munka sincs mögötte, hacsak a pontatlan fordítást nem tekintjük annak. Ezek az apró-cseprő problémák az újságírói etika hatáskörébe tartoznak, leginkább annak kéne őket hiányolnia, és számon kérnie, aki a cikkért felelős sajtómunkásokat alkalmazza.

Ennél lényegesen nagyobb gond, hogy azok, akik ennek a cikknek a publikálásáért felelősek - az újságíró, aki elkövette, a szerkesztő, aki jóváhagyta, és a főszerkesztő, akinek a vezetése alatt nem ez az első olyan cikk, amely démonizálja a menekülteket - nyilvánvalóan tisztában vannak a magyar közhangulattal. Hogy emberek magukból kikelve fröcsögnek az interneten, a háború elől menekülő férfiak, nők, és gyerekek halálát kívánva. Hogy focidrukkerek petárdákat dobnak kisgyermekes családokra. Hogy egy három éves kisfiú holtestét ábrázoló kép alá olyan kommentek érkeznek profiljuk alapján tisztes családanyáktól, hogy „legalább ez sem ér már ide”.  Hogy két napja az egész világ egy menekülő kisgyerekbe belerúgó magyar nőn szörnyülködik. Hogy van, akit annyira felháborít, ha valaki segít a menekülteken, hogy liluló fejjel ordibál az illetővel. Hogy a társadalom egy része – nincs ezen mit szépíteni - átment fasisztába.

A Blikk Magyarország legolvasottabb napilapja, sokan (szinte) kizárólag innen tájékozódnak a világban zajló eseményekről. Kétségkívül véleményformáló ereje van. Az online verziót is rengetegen követik, de hatását némiképp tompítja, hogy aki netezik, az vélhetően a Blikk.hu mellett máshonnan is tájékozódik – csak reménykedni lehet, hogy hitelesebb forrásokból. Óriási a felelőssége egy ilyen olvasottsággal bíró médiumnak. Bizonyára ezzel is tisztában vannak az ott dolgozók. Rejtély, hogy ennek ellenére miért hoznak le olyan anyagot, ami nyilvánvalóan tovább hergeli azokat, akiket látszólag már nem lehet tovább hergelni.

Persze, felfokozott ingerekkel teli világunkban egyre izgalmasabb cikkekkel kell előrukkolni, hogy jöjjenek a kattintások, ha egy anyagban nincs egy árva playmate vagy egy kiselefánt, akkor legalább gyűlölködni lehessen rajta egy jót, abszolút érthető logika, mégis, talán mérlegelni kéne, hogy mennyit ér az olvasottság. Hány lájk a piaci értéke egy gyereknek, aki azért eszik naponta csak egyszer, mert az olvasók elhitték, terroristák bujkálnak a menekültek között, és így már nem akarnak adományokat vinni nekik? Vagy azért nem segítenek, mert azt hitték el, hogy járványveszély van, ami a múlt héten volt a sláger. Meddig lehet elmenni az olvasók félretájékoztatásában, félelemérzetük növelésében, emberségük és együttérzésük rombolásában? Miért nem tudja vagy érzi egy újságíró, hogy mi van túl egy bizonyos, nem is szakmai, hanem emberi határon? És ha netán nem önszorgalomból ír ilyen cikkeket, hanem mert azt mondták neki, hogy ilyeneket kell írnia, akkor miért nem áll fel azzal, hogy ő erre, így nem hajlandó? Mert úgyis mindegy? Mert ha ő nem, akkor megteszi helyette más? Honnan is ismerős ez az érvelés?

Nem kell szeretni a menekülteket, nem kell arra buzdítani az embereket, hogy segítsenek nekik, lehet azon parázni, hogy eliszlámosodik Európa, lehet közönyösen figyelni, ahogy kisgyerekes családok vonulnak a sztrádán, lehet sápítozni azon, hogy kultúrember így, ennyi szemetet maga után hagyva nem menekül, és persze lehet attól tartani, hogy terroristák is keverednek közéjük. De amíg utóbbira nincs bizonyíték – hacsak a Buzzfeednek „állítólag névtelenül nyilatkozó dzsihádista” állítólagos szavait nem tekintjük faktumnak, és miért is tekintenénk, ha már egyszer újságíróként dolgozunk – addig ne riogassuk már az alapból az idegösszeroppanás szélén álló jónépet ilyen agyament tartalmakkal.