A nyugatos, örökké elbukó heroikus-felvilágosult értelmiség bukását énekelte meg nemrég a hvg.hu-n Desewffy Tibor, kárhoztatva a Facebookot, amelyen az értelmiségi vélemény többé nem élvez kiemelt szerepet, Józsi bácsi két fröccs melletti káromkodása ugyanakkora pozíciót foglal el, mint egy szociológusi remeklés 250 karakterben. „VV Pumpival és Éden Tufival egy szociológus, de meg egy gróf sem versenyképes, Tibi atya nem viccel.” sóhajt Dessewffy melankolikusan.

Aztán ebbe a médiaelméleti kérdésbe bevonja a mai európai elitellenességet Podemostól Szirizáig. „A páternoszter értelmiség egyik lényegi funkciója volt, hogy pozitív jövőképet, víziót fogalmazzon meg. Ez lett volna évszázadokon keresztül az európai Magyarország. Mára épp ez az Európa, mint ideál kezd a szemünk előtt szétmállani – úgy, hogy semmi nem lép a helyére. Ez a helyzet nyilván a kapaszkodó, védekező, befelé forduló modelleknek kedvez. Ellenségek, félelmek, szorongások és összeesküvés-elméletek: az aktivizált közönség lelke követhetetlen mennyiségben lövelli fel ezeket a netre nap mint nap.”

Van itt minden, Facebook, EU, újbaloldal, össztársadalmi paranoia. Pedig a dolog mintha mással is összefüggésben lenne. A magyar értelmiség (a véleményformálókra gondolok itt) a rendszerváltás után sem tudott kibújni bőréből, nem tudott leválni az államról, nem tudta megteremteni a függetlenségét, nem is törekedett rá. Álmában még mindig Aczél Györggyel konyakozott vagy azért, hogy megkapja, ami neki jár, vagy azért, hogy… megkapja, ami neki jár.

Az sem zavarta, hogy egyre többet kért a politika tőle, egyre több lojalitást, egyre kevesebb szakmai önérzetet, erkölcsösséget. A tágabb értelembe vett értelmiségi réteg nem tudta megszervezni az érdekképviseletét, nem volt képes összehozni egy valamire való sztrájkot. Arról már nem is beszélve, hogy a szolidaritás sem jellemezte: nem állt ki nagy tömegben akkor, ha valakinek (vagy mondjuk a nemzetnek) a hatalom jogsértést okozott, példának okáért megnyomorítja, szegénységbe löki, ellehetetleníti, kivándorlásra kényszeríti. Jobb esetben kiadott egy állásfoglalást, de társadalmi változásokat kiharcoló szerveződéseknek már nem próbált meg élére – vagy akár a háta mögé – állni.

Igazságbeszédnek mondott őszödi beszéd, elkenések, szervilizmus, szekértábor-mentalitás. Miért is hallgatott volna az ország ezekre a hiteltelen értelmiségiekre? A Facebok színre lépése csak láthatóvá tette azt, amit addig csak sejteni lehetett: hogy a publikációs lehetőséget nyújtó hetilapjaik hűs fedezékébe bújó megmondóemberek egyre kisebb befolyással bírnak.

Az pedig nem igaz, hogy innentől csak Tibi atya és VV Pumpi létezik – ez csak a szokásos értelmiségi gőg megnyilvánulása (amely, mármint a tömegkultúra mélységes lenézése, szintén vert egy szöget az értelmiség koporsójába). Osztanak meg ma is sok ezren értelmiségi reflexiókat, bár az is igaz, hogy a politikai élet (tetsz)halála nem segít. És ebben is sáros az értelmiség, amely kis kivételtől eltekintve nem képes szintetizálni politikai akaratokat, mozgalmakat.

Amit Dessewffy elitellenes válságjegynek lát egyébként Magyarországon kívül, az pedig tulajdonképpen ez: politikai élet. Pártok alakulnak, megszólítják az embereket, hangot adnak a problémáknak, a társadalom pedig rezonál rájuk, ennyi. Csoda-e, hogy az országot csődbe vivő görög politikai elitből (ami pár családot jelent) immáron elege van a társadalomnak? Csoda-e, hogy a 40 éves jobb-baloldali váltógazdálkodásból elege van a rekord munkanélküliséggel küszködő spanyol fiataloknak? Ez a jelenség kb. csak Magyarországról hiányzik, amiért azt gondolom megint csak joggal okolható az állam valagába bebújó, sebeit és sebzett önérzetét nyaldosó megmondó értelmiség, amely épp lehetőségeinek, neveltetésének hála kéne, hogy felismerje a változó idők jellegét, és igyekezzen tenni valamit.

Dessewffy konklúziója a következő: „Ha valaki pozitív társadalmi változást akar, akkor nem csak a páternoszter értelmiségi elhalványodását kell felfognia, hanem megtalálni azokat az eszközöket, hálózatokat és nyelvet, amik ebben a rendszerben működni tudnak.” A kettő következik egymásból, egyben az értelmiségnek fel kell adnia a páternoszter, vagy használjunk egy őszintébb kifejezést: paternalista önfelfogását. Mert a történet tán nem is oly messzi vége csúnya koppanás lesz egy egyre borzalmasabb országban. Immáron neki is.