Talán nem. A honfitársak, akik nemzeti identitásukat gondosan kifele hordják, a nagyon-nemzeti körök pedig nemcsak hogy nem hallgatnak róla, hanem gyalázgatják, ahogy éltében is tették.

Nem mintha olvasták volna – nyitottan, értő és értelmező módon – valaha is.

Hát nem volt egy orbánista, azt meg kell hagyni, de semmilyenista sem volt, azt is meg kell hagyni, és azt is, hogy lehetett volna akármilyenista.  Író, magyar író, nagy magyar író, korszakosan nagy magyar író volt. Nem olvasni, a jelentőségét nem felismerni persze egyáltalán nem bűn. És nem is ciki, amennyiben téged nem érdekel az anyanyelved, a kultúrád, a hazád. De ha igen, s főleg ha afféle lépten-nyomon magyar vagy, akkor ciki. Az olyan, mintha zenerajongónak vallanád magad, de nem lenne fogalmad Mozart-ról. Olyan, mintha lelkes focidrukkerként nem tudnád, ki Puskás Öcsi.

Egy ilyen Mozart vagy Puskás volt Esterházy. Illetve nem is volt, hanem van. Nemcsak alázatos szolgája, hanem az egyik legnagyobb hatású kortárs formálója is volt az anyanyelvednek, kedves –  például –  Pozsonyi Ádám, vagy akárki. A nyelv, amit írunk és olvasunk, többek közt az ő hatására olyan, amilyen.

Úgyhogy: ha szereted a hazád, ha Húdenagy Magyarember vagy, kezdj el Esterházyt olvasni. A Fancsikó és Pintát, A szív segédigéit, a Hrabal könyvét, bármit. Élvezd, érezd. Az ő érdeme is, hogy a „magyar”, ez a rendkívül izgalmas absztrakció még hordoz kellemes jelentéseket.  Légy büszke rá, szorítsd a szívedre, mint az Aranycsapatot, Tokajt vagy Nándorfehérvárt.

És igen, az adásokat meg kellett volna szakítani, gyászlobogókat közintézményekre kitenni, és a műveit zengeni, nem sorolom. Micsoda ország lett ez már megint, Istenem, micsoda egy ország!