Ez most népszerűtlen lesz.

Amikor Áder neve először komolyan elhangzott mint elnökjelölté, automatikus felzúdulás fogadta minden létező véleménycsoportban, amelyiknek nincs tényleges beleszólása a politikába. Ilyen pedig sok van. Pártember, hörr. Pártkatona, morr. Hogy jönnek ehhez? És folytatódik a zúgolódás mostanáig és tovább.

Erről, sokadszor, a lápisszal kezelt tripper esete jut eszembe a K. u. K. hadseregből. „Ordított volna akkor, amikor szerezte.”  A kritikusok egy olyan elvre hivatkoznak, ami nincs. Pontosabban: ami azért létezik, mert elhiszik, hogy van. Tetszettek volna a magyar politikai élet lepusztulásának idején üvölteni.  Akkor, amikor eltűntek belőle a politikusok, és csak az ellenőrizhetetlen vezérek, a pártkatonák meg a dilettánsok maradtak.

„Félő, hogy ezek után igen nehéz lesz visszatérni ahhoz az elgondoláshoz – írja a Vélemény vezér –, miszerint az elnöknek egy komoly életművel rendelkező, tekintélyes és viszonylag autonómabb személynek kell lennie, aki valóban törekszik a nemzet egységének a megtestesítésére és az alkotmányosság védelmére, akár a mindenkori kormánnyal szemben is.” Mindenkori? Ugyan. Szó se róla, volt ilyen elgondolás, de ez a mondat nem egyéb, mint az eddigi négy elnök közül az egyik, Sólyom László politikusi alkatának és főleg – egyszeri, visszahozhatatlan – pozíciójának az utólagos leírása.

1988 júniusában Straub F. Brunó párton kívüli biokémikus-professzor váltotta az MSZMP hajdani második emberét, Németh Károlyt az Elnöki Tanács elnökének posztján, ez kétségtelenül örvendetes fejlemény volt. Azóta általános a meggyőződés, hogy az a magyar államfő a jó, aki nem politikus. Politikusnak azt nevezem, aki valamilyen – lehetőleg parlamenti – pártban hivatásszerűen részt vesz a közérdekű események alakításában. Ilyen értelemben nem volt politikus megválasztásáig Göncz Árpád, a megválasztása előtti hat évben Mádl Ferenc, hangsúlyozottan nem volt politikus Sólyom László, és nem volt az Schmitt Pál sem, mert nem alakított semmit. (Nem túl érdekes módon mindig a sportdiplomáciai érdekeit emlegették, senkinek sem jutott eszébe, hogy volt ő a Fidesz nevű párt alelnöke is.)

Az a néhány politikus, aki a köztársasági elnökség közelébe ért, előbb vagy utóbb csúfosan kibukott a pályáról. Torgyán előbb, Szili utóbb. A régi – 1989 előtt már fennálló – demokráciáknak abban a kisebbségében, ahol nincs se monarchia, sem erős elnök, az államfő jellemzően valamilyen másfeled-vonalbeli pártpolitikus, akinek a fellépésében van valami méltóság, és aki nem akar saját maga kormányozni. (Joachim Gauck kivétel, de az ő nagyon örvendetes megválasztása, azonkívül, hogy értelmiségi belügy, szintén pártpolitikai játszma eredménye egy hibrid – kisebbrészt 1989 után született – demokráciában.)

A posztkommunista országok is e felé a modell felé tartanak. Kivéve Magyarországot. A logikus az volna, hogy a politika szereplői – az utódpártiakat kivéve – a diktatúra összeomlása utáni első időkben amatőrök: írók, történészek, villanyszerelők, vegyészek, lapszerkesztők, zenetudósok, effélék. Aztán ahogy kiépül a demokrácia, megmaradnak közülük azok, akik beletanulnak a politikusi szakmába – mert az –, a fiatalok meg eleve ezt a szakmát tanulják, így a hivatásos politikusok száma növekszik. Magyarországon fordítva: a hivatásos politikusok száma egyre csökken. A másfeledvonal kiürül. A nép tűzoltókba, rapperekbe, újságírókba, kutatóintézeti tudósokba veti bizalmát.

A nagyközönség húsz éven át arra nevelődött, hogy a napi politika rossz dolog, és annak, amiről egy demokráciában szól – a konkrét intézkedésekről és programokról folytatott vitának – nincs értelme. Az 1990 és főleg az 1994 utáni magyar kozmoszban két dolognak van értelme: legyőzni a „kommunistákat” egyfelől, nem hagyni, hogy a magát hol polgári oldalnak, hol egységes nemzetnek kinevező dolog győzzön másfelől. Ez nem politika, ez háború, ebben nem politikusokra van szükség, hanem hadvezérekre, tisztekre, bakákra, maximum partizánosztagokra. A vezérek és esetleg a hírszerzőfőnökök kivételével mindezek nem autonóm emberek. Akár fönt vannak, akár középen, akár lent, nem egy demokrácia szereplői.

Emlékezetem szerint a képviseleti demokrácia rendszerszerű lebutulását nem bírálták azok, akiknek Gyurcsány vagy Orbán volt a köpőcéltábla. A rosszemberekre lehet célozni, a kontraszelekcióra és a tehetségek elzüllésére nem.

Áderrel nem az a baj, hogy pártpolitikus, az teljesen normális lenne. Az a baj, hogy 2002 előtt még politikus volt, nem is rossz képességű, sőt, nem is humortalan, majd 2002 után engedelmesen leépítette magában, amikor Orbán hadsereggé alakította át a pártját. Ő is benne volt a létszámcsökkenésben. Sólyom megválasztásának kivitelezése már nem demokratikus parlamentbe való taktikai művelet, hanem felsőbb parancsra végrehajtott katonai manőver volt, más kérdés, hogy túl jól sikerült, és a Legfőbb Parancsosztót is arra késztette, hogy egy kicsit eltávolítsa a lehetséges vetélytársat.

Most ki fog derülni, hogy van-e visszatérés a leépülésből. Hogy olyasvalakinek, aki nem talpnyaló bonvivánként élte le a felnőtt életét, és nem eleve reménytelen, elég tartást ad-e a tisztség. Ha igen, az egy kis reményt ad. Ha nem, akkor úgyis jaj nekünk, de ezért ne Ádert szidjuk.