Szegény Lázár János a mosdatlanszájúság egyre mélyebb rétegeibe kénytelen süllyedni (nem kérek bocsánatot a képzavarért, manapság ez a hivatalos norma), hogy elterelje a figyelmet pártjának eredendő sunyiságáról az állambiztonsági ügyekben.  De nem baj, legalább marad utána dokumentum. Így a jövő történészeinek lesz miből tanulmányozniuk a mostani politikai elit szellemi színvonalát, míg sok mást, például a gazdaság valóságos mozgásait források híján csak hézagosan deríthetik majd fel.

A felmenői sértegetését panaszoló Schiffer Annának (akiről azt kell tudni, hogy néha ír egy levelet, a galamus.hu meg lehozza) címzett válaszlevelet például Lázár óne zsenír az ismeretlen magyar netharcos remekművével, a minden valószínűség szerint kamu Szolzsenyicin-idézettel kezdi. (Aki fölcsempészte a hamisítványt a világhálóra, legalább még tudta, mi az az idézet, ellentétben fényességes elméjű elnökünkkel). Eme hoax „fényében” (mijében?) oktatja ki a levélírót Balás-Piri László nagy igazságáról, miszerint „1956. november 4-e után rendes ember nem lehetett kommunista, és kommunista nem lehetett rendes ember”.

Azonkívül, hogy ez a kijelentés meggyalázza például Nagy Imre vagy Angyal István emlékét (ők halálukig kommunisták maradtak), érdekes cezúrát húz: 1956 előtt tehát kommunista még lehetett rendes ember. Az elkötelezettséget a kirakatperek, akasztások, bebörtönzések, kínzások, kitelepítések, padláslesöprések, tömegnyomor ellenére magyarázhatta a naiv hit (és tényleg). 1956 után már nem, mert akkor a kommunistának tudnia kellett „700 magyar ember” kivégzéséről (honnan az adat? a történészek kb. 400-ról tudnak) és több ezer legyilkolásáról. Tehát ezek után rendes ember nem maradhatott kommunista.

Felejtsük el, hogy a mostani uralkodó elitben hány volt (1956 utáni) kommunista van a kormánytól és az Alkotmánybíróságtól lefele. És hogy ezek szerint nem rendes emberek (tényleg nem). Felejtsük el azt is, hogy nem kellett tudniuk a megtorlás mértékéről, azt ugyanis a hatóságok sem akkor, sem azután nem hozták nyilvánosságra.  Egy fiatal történész, Rainer M. János derítette föl és publikálta elsőként 1987 elején, a szamizdat Beszélő 19. számában. (Ő lett annak az 56-os Intézetnek az igazgatója, amelyet tavaly megszüntettek, azaz összezsugorítottak és beolvasztottak a Széchényi Könyvtárba, nyilván hogy ne zavarja a jelenlegi, elszántan antikommunista rendszert a diktatúra történetének jobb megismerésében.)

Mondom, felejtsük el, és játsszunk el a gondolattal, hogy tudtak mindenről, mégis befeküdtek a diktatúrának. Azután pedig vegyünk szemügyre egy párhuzamos karriert, és tűnődjünk el a rendesemberség mibenlétéről. Volt egy magyar futballista. Igazi kispesti vagány, naivnak semmiképp sem mondható, tegyük fel, hogy már 1956 előtt antikommunista volt, és ha tiltakozni nem mert, legalább magában utálkozott, amikor Farkas Mihály Néphadseregének őrnagyaként feszített békenagygyűléseken és hasonló propagandarendezvényeken.

Jött 1956. Most már nyugodtan lehetett rendes ember. Mit választott? A spanyol diktatúrát (harmincezer kivégzés, tudnia kellett róla, ugye), abban is a diktátor favorizált csapatát.  Dicsőséget dicsőségre halmozott, hozzájárulva a rendszer nemzetközi elfogadtatásához. Visszavonult, edzősködött, majd 1970-ben áttette székhelyét egy másik diktatúrába, Görögországba. (Tömeges kivégzések – harmincnégy fő – csak ott tartózkodása vége felé voltak, viszont érkezésének idejére már deportáltak kb. hétezerötszáz embert, és változatos módszerekkel megkínoztak kétezret.) Itt érte el legnagyobb sikerét: a rezsim kegyelt csapata BEK-döntőbe jutott, éspedig úgy, hogy az elődöntőben a junta egyszerűen lefizette a jugoszláv ellenfelet. (Nyilván tudott róla. Rendes ember volt ám ő.)

1974-ben hagyta el Görögországot, a következő évben már Chilében látjuk (háromezer halott, legalább tizenháromezer ember koncentrációs táborokba deportálva, lázári logika szerint értesülnie kellett róla, egyébként értesülhetett is, hiszen olvasott újságot spanyolul). Az újdonsült diktátor ki akarta használni a helyi Fradi, a Colo-Colo népszerűségét, tiszteletbeli elnökké meg vezérszurkolóvá neveztette ki magát. A mi hősünk szép sikert ért el, a csapat majdnem megnyerte a Libertadores Kupát.

Újabb évtized múlva Paraguayban bukkan föl, biztos érzékkel az egyetlen olyan latin-amerikai diktatúrában, amellyel még az antikommunizmus miatt sok mindent megbocsátó Reagan-kormányzat sem állt szóba. (Az áldozatok számát három- és négyezer közé becsülik, a kínzásokat az Önök jó álma érdekében nem részletezzük, csak megemlítjük, hogy a nyugati féltekén itt létezett még – újból – rabszolgaság. Tudnia kellett róla, nemde.)

Hősünk nem volt kommunista, 56 után már színleg se, tehát rendes ember volt. Nagyon rendes ember. A Bazilikában temették el. A gyászmisét dr. Kiss-Rigó László szeged-csanádi érsek celebrálta.

Levezetésnek idézzük miniszterelnökünk szavait még ellenzéki vezető korából, egy másik rendes emberről: „Régi bűnnek hosszú az árnyéka. A rendszerváltás kezdetén kellett volna rendbe tenni az ügynökkérdést. Legyen véleményük azoknak, akikkel együtt játszott, akikről a jelentéseket írta. A történtek Dezső bácsi futballteljesítményét nem árnyékolják be, a sorsdöntő szereléseit, a védhetetlen szabadrúgásgóljait csak tehetségének köszönheti.”

Biztos voltak buták, akik azt hitték, a kommunizmusnak, de ennek most véget lesz vetve.