A világsajtót egy hete uraló, az egyiptomi demonstrációkról szóló hírek háttérbe szorították a moszkvai repülőtéri robbantás eseményeit, és a médiatörvény feletti felháborodás hullámai is csillapodtak ezáltal. Nem csoda, ugyanis Egyiptom az arab világ gravitációs központja, járja is egy olyan mondás, miszerint „a Közel-Keleten Szíria nélkül nincsen béke, Egyiptom nélkül pedig nincsen háború”. Az elmúlt harminc év eseményeit szemlélve ez meg is állja a helyét.

AP

A Hoszni Mubarak fémjelezte korszak Egyiptom életébe meghozta a békét, de nem a demokráciát. Sőt, idővel az arab világban magasnak számító életszínvonal is esni kezdett, főleg az elmúlt tíz-tizenöt évben. Így a Mubarak-rezsim regnálásának utolsó harmada méltán hasonlítható a Szovjetuniót a hanyatlás lejtőjére állító brezsnyevi pangás időszakához, persze csak jellegében. Még ha gazdasági pangásról nem is beszélhetünk, társadalmi és ideológiai nihilről igen, egészen mostanáig. A tunéziai forradalom ihlette egyiptomi zavargások és demonstrációk viszont még nem érték el azt a szintet, hogy egyértelműen forradalomnak lehessen nevezni azokat. Egy forradalomhoz ugyanis egységes fellépésre van szükség, ami Egyiptomban jelenleg csak és kizárólag Mubarak eltávolításának akaratában kumulálódik, akinek szinte kétségtelen, hogy mennie kell, ám ez korántsem jelenti azt, hogy Tunéziához hasonlóan a rendszer is bukni fog.

Egyiptomban egy alulról szerveződő, és a teljes szisztémát felborító forradalom legnagyobb gátja a hadsereg, amely eddig majdnem úgy viselkedik, mintha egy külföldi ENSZ békemissziót hajtana végre, csak épp hazai pályán. Ám ne legyenek illúzióink, ez a pillanatnyi nyugalom egyelőre a tábornoki karnak köszönhető, ugyanis péntekre virradóra rájött a rezsim, hogy itt a „szokásos” forgatókönyv nem fog működni (demonstrációk; majd oszlatás, letartóztatások, megtorlások; majd minden megy tovább a régi kerékvágásban). Sőt mi több, egyre vékonyabb jégen járnak, ami még ropog is alattuk: ugyanis a tábornokok ezer szállal kötődnek a regnáló rendszerhez, és a tüntetők eddig csak azért nem tekintették a katonákat (szemben a brutális rendfenntartókkal) ellenségnek, mert neutrálisak. Ám az idő fogytán, mivel mindkét oldal a hadseregben látja a megváltót – de hogyan építkezhet egy alulról szerveződő rendszerváltás a létező leghierarchikusabb szervezetre?

Egyiptomi tankok parádéja

defencetalk.com

Egyféleképpen, mégpedig a katonai középvezetőkre támaszkodva. Az egyiptomi hadsereg vezérkara, ha tetszik, felső vezetése rendkívül szoros kötelékeket ápol a rendszerrel, ami érthető, ugyanis a hadsereg 1952 óta a hatalom őrzője. Ám a mostani eseményekhez hasonló ellenállás (legalábbis ilyen méretekben) még nem volt Egyiptomban, így nem lehet tudni, miképpen reagálnak rá a hadsereg piramisában középen elhelyezkedő, helyi szintű irányításért felelős tisztek. Ezek a vezetők gyakorolnak direkt kontrollt a haderő felett, ráadásul politikailag „érintetlenek” (szemben a tábornoki karral), így még rendszerváltó legitimitást is kaphatnak a tüntetőktől. Mindemellett jóval nagyobb az űr a középszintű tisztek és a tábornoki kar között, mint az előbbiek és a közkatonák közti távolság. Talán erre a belső bizonytalanságra vezethető vissza a hadsereg eddigi meglepő visszafogottsága is, de miután vasárnap este visszavezényelték az utcákra a rendfenntartó erőket, napokon belül kiderülhet, kinek a pártján áll a hadsereg. Egy bizonyos: ha Mubarak nem adja fel pozícióit, a helyzet könnyen vérfürdőbe torkollhat.

Ám még a fentieknél is érdekesebb az egyiptomi események regionális politikai aspektusa. Egyrészt az egyiptomi vírus (ha „sikeres” lesz), lényegesen gyorsabban és hatékonyabban fog terjedni, mint tunéziai kistestvére. További gócpont lehet Jemen, melyet már most is szorongat az iszlám radikalizmus, ráadásul mindössze 18 év (!) az átlagéletkor, ami hatalmas szegénységgel párosul, a demonstrációk tehát igen könnyen véres polgárháborúvá eszkalálódhatnak. Jemenről már fél éve is úgy tartották, ha nem sikerül a helyzetet stabilizálni, második Szomáliává, azaz terrorista darázsfészekké válhat.

Egy egyiptomi rendszerváltásnak viszont három fő térségbeli vesztese lehet: Izrael, Irán és Szaúd-Arábia. Utóbbi egy radikalizálódó Egyiptommal járna rosszul, mivel ezzel könnyedén elveszíthetné a szunniták közti vezető szerepét. Irán ugyanúgy nem örülne egy kairói iszlám rezsimnek, ugyanis ezzel degradálódna a radikális iszlám világában betöltött szerepe, ráadásul a perzsa síiták számára szinte beláthatatlan következményei lennének egy Egyiptommal megerősített (amúgy is erőteljes) arab szunnita ellenpólusnak.

Az eszkalálódó egyiptomi helyzet legnagyobb vesztese azonban Izrael lehet. Az 1979 óta fennálló status quo a feje tetejére állna, ami az IDF (Izraeli Védelmi Erők) vezérkara számára okozna fejtörést, ugyanis az  egyiptomi hadsereg – amerikai pénzből – az elmúlt évtizedekben modern és ütőképes haderővé fejlődött. Itt már szó sem lenne Jom kippuri háborúról, ahol egy nagy létszámú, de technológiailag hátrányban lévő egyiptomi hadsereg indult el a Sínai-félszigeten: a mai egyiptomi haderő, amerikai fegyverekkel állig felfegyverezve, hadászati rémálom Izrael számára.

Camp David óta Izrael nemzetvédelmi stratégiája ezen az egyezményen, ebből következően egyetlen arab szövetségesén, Egyiptomon nyugszik. Ugyanis a három nagy háborúban (’48, ’67 és ’73) Izrael léte volt a tét, ahol minden esetben Egyiptom volt a támadó arab koalíció vezére. A Szadat és Begin által aláírt egyezmény óta viszont Izraelnek csak és kizárólag érdekérvényesítő háborúkat kellett vívnia (a két libanoni háború), de egyszer sem kellett átélnie olyat, amit 1973. október 7-e estéjén, mikor egy hajszál választotta el a fiatal zsidó államot a teljes összeomlástól (és egy potenciális második holokauszttól).

Viszont ehhez a forgatókönyvhöz két esszenciális adalék egyelőre (és szerencsére) hiányzik: egyrészt a Muszlim Testvériségnek kell magához ragadnia a hatalmat Egyiptomban, másrészt tetteiben radikálisabbnak kell lennie, mint amit most kommunikál a világnak. Előbbi reális lehetőség, de korántsem bizonyosság, utóbbi pedig még a legfelkészültebb elemzőket is zavarba hozza.

Vajon azért nem lép színre a Testvériség (20 százalék támogatással a háta mögött), hogy a Mubarak-rezsim ne kapjon legitimációs töltetet egy széleskörű és véres megtorlásra? Vagy azért, mert messze nem olyan egységesek, és legfőképp nem élvezik az utcára vonult emberek feltétlen támogatását? Vagy azért, mert közel sem képviselnek olyan radikális iszlámot, mint a Hezbollah és a Hamász (melyek paradox módon belőle táplálkoztak), vagy akár Irán?

Csupán két dolog bizonyos ma: egyrészt fogalmunk sincsen arról, mi lesz holnapután Egyiptomban; másrészt a Közel-Kelet és Észak-Afrika már sosem lesz olyan, amilyennek megszoktuk.