A húszéves magyar demokrácia sok váratlan és meghökkentő fejleménye között talán az egyik legmeglepőbb az, hogy Magyarország és Nyugat-Európa húsz évvel ezelőtt egyértelműen pozitív kapcsolata mára meglehetősen ambivalenssé vált, amit mi sem mutat jobban, mint a médiatörvény körüli nemzetközi perpatvar és a nyugati sajtó (sőt politikai osztály) kőkemény fellépése a magyar kormánnyal szemben.

Orbán Viktor az Európai Parlament ülésén

Facebook

Erre a jelenségre persze könnyű azt mondani: Magyarország egészének nyugatos elkötelezettségét senki nem kérdőjelezi meg, s a kritikák „természetesen” kizárólag a Orbán Viktorra és a kormány politikájára vonatkoznak. Csakhogy az Orbán-kormány működésének rossz nyugati megítélése maga is tünet, vagy inkább figyelmeztető jel – nemcsak a kormánynak, hanem az egész országnak. Ha ugyanis egy kormányváltás után hatalomra kerülő kormány külföldön annyira népszerűtlen, mint amennyire a mostani, akkor felvetődik a kérdés: mi van a kormány mögött álló óriási választói réteggel? Az is osztozik a népszerűtlenségben? E társadalmi tömeg nyugatos elkötelezettsége is megkérdőjeleződik a külföldi kritikusok szemében? Akárhogyan is: az Orbán-kormány Nyugaton népszerűtlen, ám kormányképes, miközben baloldali és zöld ellenzéke külföldön népszerűbb, ám kormányképtelen.

Ennél azért kiegyensúlyozottabb elrendeződésre számítottunk a rendszerváltás időszakában. A demokrácia egyik legfontosabb feltétele ugyanis, hogy legyen benne minimálisan két kormányképes erő, amelyek (ha különbözőképpen is, de) nyugatosnak tekinthetőek. Csak óvatosan jegyzem meg, hogy ez a demokratikus minimál-követelmény számos európai országban sem teljesül. Magyarország jövője szempontjából viszont jó volna, ha teljesülne. Mert talán ezzel – igen ezzel – sikerülne megtörnünk egy nagyon régi trendet, amely arról szól, hogy nálunk mindig egyetlen irányzat van, amely egyedül alkalmas a kormányzásra, a nemzetközi környezettel való kreatív együttműködésre.

Ritkán közelítjük meg innét Magyarország jelenét és jövőjét, pedig kulcskérdés: ha megmarad az egy alkalmas párt(rendszer), akkor az ország a jövőben is azon a tévúton jár majd, hogy minél hosszabb ideig (sőt mindig) az „alkalmasok” kormányozzanak, míg az „alkalmatlanok” távol tartassanak a kormányzástól. Ez azonban vajmi kevéssé fogja erősíteni Magyarország versenyképességét, már ha tényleg azt gondoljuk, hogy nekünk valaha is versenyképesebbé kellene válnunk.

Érdektelen, hogy mikor, miért és mitől, de tény, hogy a 60-as évektől az akkor vetélytárs nélküli baloldal kiharcolta magának, hogy a Nyugat vele működjék együtt, s neki tegyen engedményeket. Bármennyire is nehéz, a hazai jobboldalnak az évtizedek alatt kialakult hagyományokhoz kell alkalmazkodnia, s ezekben a hagyományokban a jobboldal nem volt benne. Ezért aztán, ha tartósan és sikeresen akar váltópárt lenni, és kormányozni, a baloldali-liberális körök nemzetközi elfogadottságának szintjére kell feltornáznia magát.

Ráadásul a mai jobboldal arra sem hivatkozhat, hogy ez a baloldal-barátság a Nyugat részéről a Kádár-rendszerrel kezdődött, hiszen a külvilág szemében 1945 előtt is a bal-liberális oldal fémjelezte a progressziót a jobboldal szemben, amely a dekadencia, sőt nem ritkán az embertelenség kifejezője volt. Lehet fanyalogni a történelem „igazságtalanságán”, lehet elmarasztalni a Nyugatot, amiért nem feltétlen egyenlő mércével mér, de nem lehet úgy tenni, mint ha a jobboldalnak ne lenne itt tanulnivalója.

A jobboldalnak ugyanis el kell hitetnie magáról, hogy ugyanolyan, sőt még jobb nyugatos, mint a baloldal. Történelmi sikereket csak így érhet el, már csak azért is, mert Magyarország nem pusztán a nemzeti érdekei által vezérelt ország, hanem része a globális európai politikának is. Sajnos, a nyugat-európai jobboldal a sikeres és tartós kormányzáshoz sokkal jobb feltételeket kapott 1945 után, mint a magyar 1989 után. Németországban például a CDU rövid idő alatt összegyűjtötte a jobboldal szétaprózott erőit s a SPD-vel együtt létrehozta a máig kiválóan működő váltógazdálkodást.

A magyar jobboldal 1989 utáni indulása azonban súlyos tehertételekkel járt: nem kis részben Németországban, de más nyugati országokban sem tudták mire vélni a 40 év államszocializmusa után szokatlan és furcsa nemzeti és keresztény ideológiát és politikát. 1998 és 2002 között még inkább ez volt a helyzet, ma pedig egyenesen ellenszenvvé, sőt elutasítássá fokozódott a helyzet, nem kis részben párhuzamosan azzal, hogy a Fidesz is öntudatosabbá és magabiztosabbá vált, és rendelkezik egy sajátos Nyugat-értelmezéssel. Ennek középpontjában az áll, hogy – az elmúlt évek válságainak hatására – a Nyugatnak is alapvetően meg kell változnia.

Az Orbán Viktor által megütött hang azonban – s főként megint Németországban – megütközést keltő. A kérdés az, hogy a magyar jobboldal hogyan értelmezi ezt a helyzetet, s pontosan elemzi-e a kialakult helyzetből fakadó tanulságokat. A lényeg ugyanis nem az, hogy a Fidesz saját közönségének elhiteti, hogy „visszaverte” a Magyarország ellen irányuló „támadásokat”, hanem az, hogy el tudja-e hitetni a külföld előtt, hogy maga is ízig-vérig nyugatos párt. A magyar demokrácia megszilárdulása, továbbfejlődése szempontjából ugyanis ez lenne a kívánatos  alternatíva. Ha még visszaemlékszünk, miket írtak a világ vezető lapjai a médiatörvény tervezete kapcsán, akkor szinte visszatérő elem volt, hogy az előző kormány katasztrofális politikát folytatott.

Hiába tehát a bal-liberális irányzattal való nagyobb rokonszenv, a mérvadó nyugati sajtóban ettől még nem értékelődött fel a Gyurcsány-kormányok teljesítménye. Ellenkezőleg, nagyon is kritikusan írtak róla. Ellenben a jobboldalnak elődei negatív örökségéből szinte semmit nem sikerült profitálnia, s elérte azt, hogy népszerűtlensége csak tovább fokozódott, ahelyett, hogy nyugatosságát megerősítette volna. Ez viszont saját többségi kormányzására is veszélyt jelent. Arról nem is beszélve, hogy külföldön azt a benyomást kelti: van itt Magyarországon egy borzasztóan rossz baloldal, de az legalább nyugatos, és azt legalább megszoktuk, míg van egy kormányképes jobboldal, amelyet azonban eszünk ágában sincs megszokni.