Szakad az LMP, és ennek nyomán újra és újra megfogalmazódik az igény, hogy a pártjukat elhagyó önkormányzati és országgyűlési képviselőkkel kapcsolatban adják vissza a mandátumukat. Ez arról árulkodik, hogy a képviseleti demokrácia egyik legrégebbi alapelvéről, nevezetesen a szabad mandátum elvéről, vagy még nem hallottak, vagy hallottak ugyan, de nem tudják, hogy az mit jelent.

A szabad mandátum elvét elsőnek a nagynevű angol filozófus-politikus Edmund Burke, a konzervativizmus atyja fogalmazta meg 1774-ben, a választóinak elmondott híres bristoli beszédében. Ennek lényege, hogy a polgári demokrácia képviseleti rendszerében, a feudális rendi parlamenttől eltérően a képviselő nem egyszerű küldött (követ), akit konkrét mandátum köt, hanem cselekedeteit csakis saját legjobb meggyőződése, lelkiismerete irányítja. Megválasztásától mandátumának lejártáig sem választókerületéhez, azaz a választóihoz, sem az őt támogató szervezethez (párthoz) nincs kötve. Ma ezen az elven működik a világ összes képviseleti demokráciája és ennek igen egyszerű magyarázata, hogy nem is működhet másképp. Ennek két fő oka van. Az egyik mennyiségi, a másik garanciális.

Egyrészt a parlamenteknek a közösség életének formálásában betöltött szerepe ma már elkerülhetetlenné teszi a folyamatos működést. A törvényhozások világszerte több száz, estenként több ezer döntést hoznak évente. Ez egy kötött mandátumú testület estében teljességgel lehetetlen.

Másrészt csakis a képviselői döntések szabad, külső kényszertől, befolyástól való mentessége biztosítja a demokratikus működéséhez elengedhetetlen pluralizmust, a társadalom sokszínűségének a leképezését. Ha a képviselő „dróton rángatott báb” lenne, az a demokratikus intézményrendszer létét kérdőjelezné meg és éppen ez az, ami a legnagyobb kihívással találta magát szemben.

A Burke óta eltelt több mint kétszáz év ugyanis egyetlen fontos változást hozott a szabad mandátumot illetően és ez a modern pártrendszer. A mai parlamentben egy képviselő fizikailag képtelen átlátni azt a bonyolult mechanizmust, amely az államot jellemzi, éppen ezért az egyes képviselők nem lehetnek meg egy jól kiépített hálózat, szervezeti háttér nélkül. Mint ahogy a közösség, a szervezett társadalom által a döntéshozók irányában jelentkező igények megfogalmazása és eljuttatása a címzettekhez sem elképzelhető közvetítő közeg nélkül. Ezeknek a feladatoknak oroszlánrészét végzik el a pártok.

Az utóbbi évszázadban azonban a pártok az eredetileg segítő közvetítő funkciójuk helyett a dolgok természetéből fakadóan egyre inkább kulcspozícióba kerültek. A jelenség a legszélsőségesebb esetekben a pártállamok kialakulásához vezetett, de még enyhébb formájában is kétségessé tette, hogy ki a domináns elem, a párt, vagy a népképviselő, azaz a pártnak van-e képviselője (képviselőcsoportja) vagy fordítva. A szabad mandátum elve de jure ugyan nem szűnt meg, de facto azonban egyre jelentősebben korlátozta azt a pártbefolyás egészen odáig, hogy a pártok, a pártfegyelemre való hivatkozással és más módszerekkel próbálták beszűkíteni a képviselő mozgásszabadságát.

A politikai rendszer azonban távolról sem statikus képződmény. Ellenkezőleg. Különösen a fiatal demokráciákban és gyorsan változó világunkban gyakoriak az új helyzetek. Ez feszültséget okozhat a sokkal képlékenyebb pártvilág és az ehhez képest statikusabb képviseleti rendszer között egyszerűen azért, mert a képviseleti testületek jó működése bizonyos időbeli stabilitást (választási ciklus) kíván. Ha például egy párt megszűnik, beolvad, ki- vagy szétválik, felmerül a kérdés, hogy hogyan reagáljon erre a pártfrakció.

A nyugati bejáratottabb demokráciákban a pártfegyelem ugyan szintén ismert, de az eltérő nézetek akár nyilvános megfogalmazása, sőt még eltérő szavazási magatartás is – lelkiismereti okokra hivatkozva – jellemzően tolerált. Nem úgy az autoriter gondolkodásra és cselekvésre inkább hajlamos fiatal demokráciákban, köztük Magyarországon.

Vegyük az LMP esetét. A párt szétválása együtt járt a bevezetőben megfogalmazott igény egyes „autentikus” szereplők általi nyilvános megfogalmazásával. Szerintük a pártot elhagyó képviselők erkölcsi kötelezettsége a mandátumukról való lemondás, arra való hivatkozással, hogy ez által megszűnt a választók általi legitimációjuk.

Nos, ha nem is megyünk bele abba az igen összetett kérdésbe, hogy vajon a választót mi motiválja amikor leadja a szavazatát, hogy vajon a pártra vagy az azt reprezentáló vezéralak(ok)ra adja-e a voksát, annyit mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy ez ritkán rekonstruálható. Az sem mellékes körülmény, hogy jellemzően nem tisztázódik, hogy a párt identitásának meghatározásához a szétváló csoportok milyen mértékben járultak hozzá. A mandátum visszaadását hangoztatók többnyire meg sem kísérlik a bizonyítást, egyszerűen megfogalmaznak egy állítást még akkor is, ha a jelek - mint az adott esetben is – mást mutatnak. Az LMP esetében a kiválók joggal utalnak arra, hogy az általuk képviselt értékrend áll közelebb a párt geneziséhez, amely abban is megnyilvánul, hogy álláspontjuk a szavazóik körében –a felmérések szerint - többséget élvez. Evvel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy a bázisdemokratikus működésére nagy hangsúlyt fektető LMP meg sem kísérelte tisztázni, hogy mi a választók, vagy legalább a tagság többségének az álláspontja. A fentiekben megfogalmazott igénnyel szemben van azonban egy sokkal súlyosabb érv is és itt térjünk vissza Burke-höz. A szabad mandátum elvének megfogalmazásakor, annak indokaként Burke éppen azt emeli ki, hogy a szabad mandátum éppen azért fontos, hogy a képviselő sohase kerüljön olyan helyzetbe, amikor saját legjobb meggyőződése ellen kell állást foglalnia. Ha pedig mégis ilyen helyzetbe kerül, akkor mindig a lelkiismeret és a meggyőződés kapjon elsőbbséget. Hamis tehát az érv, amely szerint bár jogi kötelezettség nincs, de úgy „tisztességes”, ha a pártját elhagyó képviselő legjobb meggyőződése ellenére „visszaadja” a mandátumát. Éppen ellenkezőleg, Burke szerint az lenne erkölcstelen, ha ezt tenné.