Jövök Pest felé az ötös úton (nem, nem a pályán, mert nem veszünk matricát, ha nem muszáj), jön fel a nap, persze szép, de közben az út menti házakat nézem. Az átlagosan rohadókon túl kétfélét látok: felújított, új (értsd műanyag) nyílászárós, frissen festett porták sorakoznak a lerobbant, hiányzó üveges, vakolatot sose látott, teregetett rongyoktól tarkálló putrik között. Vagy fordítva. Pedig. Szemétdombon a kacsalábon forgó palota se ér sokat. Ameddig áll, addig se.

Nem nehéz észrevenni, mi történik szépen-lassan országszerte. A szerencsésebb (?) falu- és városközpontokból kivásárolják a telkeket a lecsúszottak alól, épül-szépül a Magyarország_jobban_teljesít. Húzódnak ki a szegények, és sorra nőnek (ki) a nyomortelepek.

Beérünk Pestre, hét óra van, gyors cigi a Margit híd budai hídfőjénél. Szépen kialakított "rekreációs" vidék, a szemetest egy ötvenes (?) férfi vizslatja még szíható csikkért, majd hozzám lép, kér, hogy ne ijedjek meg. Ujjai hiányoznak az egyik kezéről, mosodát vagy zuhanyt is rég érhetett, és én nem tudom ám, melyiket tarthatja ő most ijesztőnek, mondom mindenesetre, hogy azt nem – mármint megijedni –, de egy cigit adok szívesen, ha gondolja. Van –  trafikmizéria ide vagy oda, még mindig van – ez az addikciós szolidaritás vagy mifene, amit dohányosként érezni vélek fajra, nemre, vallásra, ápoltságra, szexuális cécókra tekintet nélkül bárkivel, akinek 1) nincs cigije; 2) nem köp épp le. Megköszöni: Szép napot, szépségkirálynőm! Magának is. Könnyen lehet, hogy nem egyformán szép, de tán egyformán forró napunk lesz. Összeköt ez is. A hő.

Hétperces séta következik rövidke légkondicionált négyes-hatosozás után a hatodik kerület körúton kívüli részén, a kukák már kitolva – bár a kukásautó majd tizenegy felé jár erre –, és nincs kuka ember nélkül, aki benne könyékig el ne veszne. Külön zacskó van fémdoboznak, papírnak, ruhaneműnek. Szelektíven gyűjt ugyanis a társdalom „jól fejlődő” kukázó része, mert a gyűjtés szelektív műfaj, nem úgy a (ki)hajigálás. Kosz és mocsok mindenütt, és bűz, az utca tele elhajított mekdonáldzos papírzacskókkal – ti. a kukázónál csak a multi környezettudatosabb –, kutyaszart nem látok, nyilván a Terézváros_is_jobban_teljesít, húgy viszont, és húgyszag, na az van, bőséggel. A jókedv csak a smafu.

Tizenévekkel korábbi nyaralások jutnak eszembe, országokban, ahol csak napokat voltam, ahol „a” „Balkán” „jólesett”. Egzotikum volt, vagy tudtam, hogy hazajövök, nem beszéltem a helyiek nyelvét? Nem tudom. Mindenesetre nem éreztem azt, amit ma reggel, idehaza. Hogy a nyomor tapintható. Hogy jön bele az arcomba. Haj-, szem-, bőr- és mindenféle színre és szagra – különösen szaglásra – tekintet nélkül, csonka kézzel, koszos térdzokniban, kilátástalan szempárokkal.

Nyilván TGM-től olvastam valamikor, hogy a nyomor jól jön a nyomorral operáló hatalomnak, mert fél tőle az, aki még nem érte el, retteg, hogy lecsúszik ő is, könnyedebben üti-vágja a nyomorgót – egyrészt, görcsösebben kapaszkodik abba, hogy maga megmaradjon nem nyomorgónak – másrészt. Megfélemlít a nyomor tehát. (Nem pont ezt írta, és biztos, hogy nem is így, pongyolán, de juszt sem keresem vissza ebben a hőségben.)

Tanultam egy újabbat a napokban, rövidítést mármint: TÉSZ. Ezt kapta a három aligember – a Manyi kutyánkra mondjuk mi azt otthon, hogy majdnemember –, aki pár éve simán lelődözte néhány honfitársamat. Menekülő gyereket is.

És nézem közben a kommenteket az ózdi vízmegvonás után, és látom, mit gondol ez a mi trollok_országunk, amelyet picit sem hat meg, hogy gyerekek szomjaznak a negyvenfokban. És hallom, mit „kommunikál” a kormány, hogy kéremszépen, az nem járja, hogy egyesek nem fizetnek, csak kettesek. És mintha tetszene is ez a nyomortól félő istenadtának, és tudom, hogy pontosan ezzel „kalkulál” a kormány, és azt is tudom, hogy az ún. demokratikus és összevissza fogást kereső ellenzékének se gyakran jut eszébe odautazni vagy akár csak közkútról inni – pedig milyen jó is az! –, legfeljebb ilyenkor. És pláne nem látok „koncepciót”. Arra, hogy ugyan mi lesz így itt, ebben az országban, ami a hazám, és a hazája mindannyiunknak, akik annak tartjuk, és ahol egymásba oltva nő a nyomor meg a rasszizmus, miközben a mi mindenféle elittyeink szárszózsdit és tusványozsdit játszanak, mi többiek meg itt rohadunk együtt, szét és meg, és az örülhet most, még, egy kicsit az, aki csak a negyvenfoktól.

Mert lehet ez még rosszabb is. Mert ameddig nincs legalább – és valódi – diskurzus arról, ami tényleg van (annyira van, és egyre inkább van), e kettőről, nyomorról és rasszizmusról, addig időzített bombán ülünk, és legfeljebb a szélsőségek bénázásának köszönhető, hogy nincs korszakváltás. Nem olyan, amilyet sokan szeretnénk, és még többen szajkóznak, hanem olyan, ami elsöpörné azt a maradék emberjogot is, ami még van. Egyeseknek és ketteseknek.