AFP

Ugyan Angela Merkel már tizenhárom éve vezeti a CDU-t, és nyolc éve Németországot, lépéseit nehéz előre megjósolni. Eleve nem szereti a nagy távlatokat, s gyakorta idézi Helmut Schmidt egykori kancellárt: „akinek víziói vannak, az menjen orvoshoz”.

Merkelnek tényleg se víziója, se ideológiai elkötelezettsége: politikája pragmatikus kis lépésekből áll, ahol csak utólag válik átláthatóvá az egész rendszer. Nem előre álmodik, hanem a kis sikerekre építkezik.

Irtózik a nagy szavaktól, az érzelgősségtől, a hatalmas tervektől. Kis lépései azonban nagyon is kiszámítottak, így mára valamennyi komoly ellenfele eltűnt a pályáról – a saját oldaláról ugyanúgy, mint az ellenzékről. Nehéz rajta fogást találni. A CDU-t olyannyira középre vitte, hogy a szocdemek alig látszanak már, miközben a párt jobboldalán ülő nyugati, katolikus férfiak illedelmesen követik a keleti, evangélikus Merkel nyitását.

A CDU ma egy pragmatikus párt, amely a társadalomban kikristályosodó változásokat szorgalmasan másolja, az ellenfelek új javaslatait magába szívja, és a jövőt illetően nem sok konkrétat árul el. A párt Merkel alatt elnőisedett, elvárosiasodott, elvilágiasodott, elszociáldemokratizálódott – anélkül azonban, hogy hagyná a jobboldalát leválni. A párt számos baloldali követelés élére állt. A kereszténydemokraták érték el például az energetikai fordulatot, az atomerőművek leállítását, de nyitnak olyan balos témák felé is, mint a minimálbér bevezetése vagy a kötelező bölcsődék és óvodák létesítése. A baloldal pedig hiába követeli magának a szerzői jogokat, egy idő után mindenki Merkellel azonosítja már ezen programpontokat.

Merkel nem csak visszahúzódó fizikusként kerüli a túlzásokat, de jól tudja, hogy aki keveset ígér, annak mindig igaza lesz. A CDU-plakátok jelszavai – amint a szatirikus Titanic magazin plakátgenerátorával ki is próbálható – tetszőlegesen kicserélhető közhelyek. Merkel pártja azonban nem ígér mást, mint Merkelt magát. Nyugalmat, bizonyosságot, folyamatosságot. Berlinben a párt egy óriásplakátot feszített ki, amelyen Merkel ismert kéztartása látható. A többit, hogy mit is tervez ez a nyugodt kéz, majd időben elárulja a „mutti”. A választók azonban megbíznak benne.

Az ellenzéki baloldal követelései hiába nyíltabbak, egyértelműek, éppen a túlzott egyértelműségük miatt nem alkalmasak sokak megszólítására. Minél többet árul el egy párt a programjából, minél nyíltabban beszél egy politikus, annál kevesebb esélye van.

Peer Steinbrück, Merkel szocdem kihívója például alig tud a húsz százalék körüli népszerűségéből kimozdulni. A kiváló pénzügyi szakember, aki amúgy Merkel első kormányában pénzügyminiszter volt, karcos stílusáról, határozott, karakán, markáns véleményéről, ki- és beszólásairól ismert. A svájci banktitok elleni harcban „lovassággal” akarta Svájcot jobb belátásra bírni. Berlusconit egyszerűen bohócnak nevezte. Merkelnek pedig felrótta, hogy keletnémet származása miatt nem érti eléggé az európai egység fontosságát. Máskor az „alacsony” kancellári fizetésről panaszkodott. Vagy arról beszélt, hogy Merkelék nem a fényt látják az euró-alagút végén, hanem a szembejövő vonatot. Nemrég pedig feltartott középső ujjal üzent az őt állandóan kritizáló német sajtónak. „Az emberek felőlem nyugodtan tarthatnak szar alaknak, de tegyék mindig hozzá, hogy én helytállok a szavaimért”, nyilatkozta egy helyütt.

Steinbrück sokak szerint okoskodó, arrogáns, nehéz természetű ember. Amikor azonban felesége panaszkodott az ilyen jelzők miatt, Steinbrück a szocdem kongresszus több száz fős kongresszusa előtt fakadt sírva a meghatódottságtól. Steinbrück nem maníros, hanem önmagát adja. Ha elérzékenyül, szipog, ha kemény jelző jut eszébe, nem tartja meg magának. Peer Steinbrück karcos, megosztó ember, aki maga tervezi a fellépéseit, s beszédeit nem píárosok hada rakja neki össze. Sajtósa például megpróbálta lebeszélni a középső ujjas képről is, de a szocdem politikus humorosnak találta azt, s ragaszkodott közléséhez.

Viszont mintha már beletörődött volna vereségébe: a középső ujj nem a győzelem, hanem a dac jele.

De a Zöldek se állnak túl jól őszinteségükkel. A tavaly még majdnem húsz százalékon mért párt miután őszintén bemutatta adópolitikáját – amely adóemelésekről, a gazdagok (ahová amúgy a tipikus zöldszavazók is tartoznak) nagyobb megadóztatásáról szól –, mélyrepülésben van, és már a tíz százalék elérése is kérdéses.

Betett az ökopártnak a nemrég kirobbant pedofilbotrány is. A párt nyíltan és őszintén vállalta, hogy szembenéz történetének egyik legkényesebb fejezetével, a túlzott emancipációval. Egyre másra kerülnek elő dokumentumok, amelyek azt bizonyítják, hogy a német zöldek egészen a nyolcvanas évekig szorosan együttműködtek a felnőttek és a gyerekek közötti „szabad szerelmet” hirdető mozgalmakkal, s a pedofiloknak még önálló munkaközösségük is volt az ökopárton belül. A Zöldek jelenlegi listavezetője, Jürgen Trittin a nyolcvanas években felelős volt egy olyan helyi pártprogramért, amely teljesen egyértelműen követelte a pedofília dekriminalizálását. A párt 1993-ban véglegesen törölte ezt az elemet az országos programjából, a jobboldal viszont újra elővette az ügyet, így a zöldpolitikusok napok óta csak magyarázkodni kényszerülnek mindenütt. A Zöldek plakátokon hirdetik, hogy „Németország megújítható”, de úgy tűnik, inkább nekik lenne szükségük megújulásra. A pártot még mindig uralja az a régi gárda, amely baloldali radikalizmusával nehezen szólítja meg azon városi, nagypolgári, fiatal családokat, értelmiségieket, akik mára a zöldek tipikus szavazói lehetnének.

Egy szocdem–zöld-koalíció lehetősége így réges-rég elúszott. Az SPD valamivel húsz százalék felett bukdácsol, a Zöldek pedig folyamatosan lefelé tendálnak.

Ez azonban még véletlenül sem jelenti azt, hogy a jelenlegi keresztény-liberális (azaz fekete-sárga) kormány majd hatalmon tud maradni.

A CDU/CSU partnere, a polgári szabadelvű FDP négy évvel ezelőtt történelmi csúcsot ért el adócsökkentő kampányával. A párt számára azonban a koalíció első napján kiderült, hogy Angela Merkel nem enged semmiféle adócsökkentést. A német liberálisok azonban az elmúlt években olyannyira jobboldalra húzódtak, s minden baloldali elemet kidobáltak programjukból, hogy a párt értelme egyetlen követelésre, a kevesebb adó ígéretére szűkült. Az FDP az elmúlt négy évet úgy szenvedte, izzadta végig a kormányon, hogy egyetlen ígéretét az első munkanapon feladni kényszerült. Azaz értelmetlenné vált léte. Négy évvel ezelőtt még tizennégy százaléknyian szavaztak rájuk, most azonban az is kétséges, hogy a parlamentbe be tudnak-e jutni. A legtöbb szerkesztőségben már be van készítve az FDP nekrológja. A párt az utolsó héten már-már könyörögve plakatírozta ki az országot: „most dől el minden”. Egyetlen reményük az maradt, hogy egyes kereszténydemokrata szavazók megsajnálják az FDP-t, s átszavaznak.

Angela Merkel jelenlegi jobboldali kormányát azonban már ez sem nagyon mentheti meg. A CDU/CSU hiába vezet toronymagasan a közvélemény-kutatásokban, az abszolút többséget se egyedül, se jelenlegi partnerével, az FDP-vel nem valószínű, hogy megszerzi.

Nem kell sok fantázia ahhoz, hogy egy ilyen helyzet megoldását sejteni lehessen. Nagykoalíciónak hívják. Fantázia nincs sok benne, de biztos, stabil többséggel vezényelhetné le főleg azokat az európai ügyeket, amelyekről a választások után már bizonyosan őszintébben fognak beszélni Berlinben is.

Mindenki számára világos, hogy az euró és az Európai Unió sorsáról már rég nem Brüsszelben, hanem Berlinben döntenek. Berlin pedig – holott korábban a föderatív jelleget erősítette volna – ma már inkább újra a nemzetállamokat erősítené, és rájuk bízná a politikai döntések többségét.

Az európai válság körüli mostani nyugalom csak látszólagos, mert mindenki kivár. Berlinben és azon kívül egyaránt. Berlin nem mer túl sokat elárulni, mert Merkel attól fél, hogy a németek egyszer csak megelégelik az eurómentés nevű európai kalandot. Lesz-e újabb görög segélycsomag? Szétesik-e az euró? Kiválik-e Görögország az eurózónából? Kell-e újabb kezességet vállalniuk a németeknek a dél-európai adósságokért? Mennyi adósságot engednek el újra? Kiknek lesz hamarabb elegük: a pénzüket féltő németeknek vagy a spórolást ellenző délieknek?

Angela Merkel axiómája, miszerint „ha bukik az euró, bukik Európa”, olyan erősen uralja a német közvéleményt, hogy egyetlen parlamenti párt, még a sokban eurókritikus Baloldal sem, meri kétségbe vonni az euró létét. Inkább nem beszélnek róla a kampányban. Nicht vor dem Kind. Wolfgang Schäuble, német pénzügyminiszter is csak annyit pedzegetett, hogy esetleg egy újabb görög mentőcsomagra lehet szükség. Az elkötelezetten európai német pártok nem bolygatják a témát inkább. Tudható, hogy a jobboldal és a baloldal egyaránt mindent megtesz majd az euró megmentéséért. A jobboldal talán szigorúbb feltételekkel, mint a baloldal, de mindannyian elkötelezett hívei az európai politikai és pénzügyi egységnek.

Pusztán a várható rossz hírek miatt nem szívesen beszélnek róla. Egyetlen párt kampányol csak az euróval, az is ellene: az idén alakított, a német politikába meglepő gyorsasággal betört, akár parlamentbe is kerülő „Alternatíva Németországnak” (AfD) párt követelése az euróövezet szétszedése. Szerintük ez nem csak a németek, de a déliek érdeke is. Nemrég a párt a berlini görög nagykövetségre vetítette ki, hogy „kedves görögök, a drachma a megmentőtök”. A közgazdászok alapította és vezette jobboldali populista párt akár meglepetést is okozhat: a három-négy százalék biztosnak látszik. Azaz csak egy százaléknyi rejtőzködő szavazó kell, hogy Németországban egy nyíltan euróellenes párt a parlamentbe kerüljön. A CDU/CSU persze eleve leszögezte, hogy nem hajlandó az AfD-vel tárgyalni. Ami a közvélemény-kutatások ismeretében, a liberálisok súlyos végelgyengülését látva ismét csak egy újabb lépés a nagykoalíció felé.

Merkelnek vélhetően nem lenne az ilyesmi ellenére. Ő inkább vezet egy stabil kormányt, mint egy jobboldalit. Pragmatizmusához, hatalomszeretetéhez, visszahúzódó természetéhez, nyugodtságához jobban illik a nagykoalíció. Főleg, hogy a szocdemek juniorpartnerként megint visszakényszerülnének a CDU árnyékába.

A német szocdemek persze sokkal inkább jobbra állnak, mint európai elvtársaik – a mai német gazdasági sikereket, igaz jelentős szociális áron megalapozó neoliberális reformokat is a német baloldal vezette be 2003-ban –, de 2005 és 2009 között, az akkori nagykoalíció idején megtapasztalhatták, hogy a CDU mellett, Angela Merkel alatt nekik nincs sok jövőjük. Merkel átvette a Schröder-kormány reformjait, learatta sikereit, kitartott annak szociális árnyoldalai mellett is, de közben folyamatosan húzza be a szocdemek balos követeléseit. Minimálbér, energetikai fordulat, tandíjmentesség, ingyenes bölcsőde és óvoda, lakbérplafon, hadkötelezettség megszüntetése.

Az SPD ilyenkor csak kényszeredetten helyeselni vagy dacoskodva akadékoskodni tud. Örök második, örök sértett lehet így. Többre ezúttal sincs sok kilátása, mert az elvtársak egyelőre elzárkóznak a kommunistáktól, holott az egyetlen koalíció, amelynek a nagykoalíció mellett még matematikai esélye lenne, csak egy vörös–vörös–zöld-kormány lehetne. A nyugatnémet társadalom, beleértve az ottani szocdemeket, azonban felettébb nehezen emésztené meg az egykori keletnémet utódpártból kinőtt Baloldal hatalomra kerülését. A jobboldalnak, főleg a liberálisoknak azonban már a gondolat is lehetőség arra, hogy kommunistázzanak, dédéerezzenek egy jót.

Angela Merkel mindenképp folytathatja – hatalma megkérdőjelezhetetlennek tetszik. A liberálisok haláltusáján és a szocdemek engedékenységén múlik, milyen felállásban maradhat Németország kancellára.

Immáron kilencedik éve.