“Szerintem a parlamenti választások megnyerése óta Orbán Viktor spirituálisan egy magasabb síkra jutott. Ennek nagyon sok jelét lehetett már látni korábban is, de a választások megnyerése óta a konkrét megnyilatkozásain keresztül már a külső-belső ellenségei számára is ez egyértelmű.” (Széles Gábor a Facebookon)

Ez Guinness-rekord, ilyen gyorsan még nem bukott meg külpolitikai doktrína a civilizált világban. Hétfőn tartotta Orbán Viktor szokásos évi eligazítását a nagyköveteknek, amelyen kifejtette, hogy az elvek ideje lejárt, “elkötöttük magunkat az ideológiai megközelítésű külpolitikától”, eljött a nyers érdekközpontú, külgazdasági fókuszáltságú külpolitika ideje. Csütörtökön pedig minden ideológiai megközelítéstől elkötve, úgy 50 kilométer mélyen, orosz csapatok vonultak be Ukrajna keleti részébe. A külpolitika roppant érzékeny területén, de mondhatnánk azt is, hogy aknamezején, ilyen rövid idő alatt régen csinált valaki ekkora hülyét magából.

“Az ideológiai alapú külpolitikát a félnótás országok számára találták ki az okos országok”? Tényleg? Ki gondolhatta egyetlen percig is, hogy csak külgazdasági előnyökre bazírozva, átgondolt elvek és racionális morál nélkül meghatározható Magyarország helye Oroszországhoz képest, a világban, de akár csak Európában? Ki hihette komolyan, hogy ha nyíltan elkötelezzük magunkat Putyin khm, illiberális gazdasági-politikai modellje mellett, mert a nemzet gazdasági érdekei, a fellendülő külkereskedelem az első, akkor nem kell állást foglalnunk a putyini modell logikus következményeiről, pl. keleti szomszédunk katonai megtámadásáról? Egy ilyen invázió simán benne volt a pakliban, Putyin kis pincsijei pedig borítékolhatóan magukra maradnak majd. Most akkor ki a félnótás?

A Miniszterelnökségen meg a Bem rakparton nyilvánvalóan azt hitték, Putyinból elég megvenni a lájtos próbaverziót, nem kell a teljes csomag. Pedig csak a teljes csomag van. Ez persze nem feltétlenül a putyinizmus hazai bevezetését jelenti, inkább az orosz eredeti verzió nyilvános csodálását, a Krím elfoglalásának csöndes lenyelését, EU-tagként az EU-s szankciókkal és várható szankció-szigorításokkal szembeni kiállást, neutrális, “csak világbéke legyen” stílusú külügyi nyilatkozatokat, a civil szervezetek orosz mintára történő lenyugatiügynöközését, minél teljesebb kontroll áhítását a hatalmi ágak és a média felett, ilyeneket.

“A balti államok és a lengyelek számára ez biztonsági kérdés, nem tudnak másként tekinteni erre a kérdésre, és ez történelmileg érthető is. Magyarország viszont alapvetően gazdasági kérdésnek tekinti az orosz kapcsolatokat” – közölte a spirituálisan magasabb síkra jutott miniszterelnök a nagykövetekkel, anélkül, hogy bárki meg merte volna kérdezni tőle: ööö, miért is? Minket korábban nem ért orosz agresszió, csak a baltiakat és a lengyeleket?

Hogy mást ne mondjunk, 1956 például már nem “érthető történelmileg”? Nekünk, magyaroknak, a nagyköveti értekezleten ugyancsak hangsúlyozott euroatlanti elkötelezettségünkből következően, nem illene biztonsági kérdésként is végiggondolni ezt az egyre kínosabb orosz relációt? “Akárhogy is töröm a fejem, nem látom, mi haszna származna Magyarországnak a keleti közeledésből, ahelyett, hogy az olyan sikeres európai demokráciákhoz zárkózna fel, mint a német, a holland vagy a skandináv” – nyilatkozta Francis Fukuyama nemrég a Magyar Narancsnak, és valóban ez, ez a banális kérdés a lényeg: mire jó ez nekünk? Mit hozott nekünk az EU-ellenes szabadságharc, a baltás gyilkos kiadatása, a Kína-ellenes tüntetők szétzavarása, Nazarbajev kazah autokrata mennybe menesztése, az észt követség demonstratív bezárása?

Ja, és ha már nem számítanak az elvek a külpolitikában, akkor miért is állunk ki időnként a külhoni magyarokért, miért tekintjük a 150 ezer kárpátaljai magyart “túszoknak”, akiknek a sorsa miatt állítólag nem sokat ugrálhatunk? És akkor miért is áll ki Orbán Viktor 2011 után immár másodszor (és teljes joggal) amellett, hogy az Európai Unió tegyen hatékonyabb lépéseket a világ egyéb részein tapasztalható brutális keresztényüldözések ellen? Elvek, eszmék, értékek nélkül nem teremthetők meg annak a nagyon is nem illberális társadalomnak az alapjai (egyéni szabadságjogok, jogbiztonság, demokratikus kontroll, állami felügyelettől mentes média stb.), amelyek nélkül valóban nincs prosperitás. Aki ezeket a szempontokat pont leszarja, az sok mindent tarthat szem előtt, de a nemzeti érdeket biztosan nem.

A nagyköveti értekezleten egyértelműen kiderült, hogy a NER teljesen infantilizálja hazánk diplomatáit, kizárólag kormányszlogen-szajkózásügyi kiküldötteknek, a magyar gazdasági szféra lobbistáinak tartja nagyköveteinket. “Civilizációs kötelezettség reagálni a bírálatokra, de nem ez a politikai feladat” – fogalmazott Orbán, aki annyit megengedett a diplomatáknak, hogy a”csipkelődjenek kicsit”, azaz tegyék szóvá a kinti kettős mércét, ugyanakkor hangsúlyozzák bátran az elért eredményeinket, a cél, hogy “bemutassuk a sikereink hatását és a jövő lehetőségeit”.

A receptet egyértelműen a Hogyan Legyünk Sikeres Nagykövetek 3 Nap Alatt című szakkönyvből merítették, abból a fejezetből, ahol a nagykövet az esti fogadáson egyrészt csipkelődve beszól a vendég országnak, másrészt kb. 15-20 percben összefoglalja a magyar GDP növekedését, az RTL Klub elűzését és az állami közmunkaprogram hallatlan előnyeit. Az ellenség támadásaira nyilván folyamatosan, öntudatosan, erőt felmutatva kell reagálni. Így aztán az elmúlt napokban folyamatosan özönlöttek a dac- és védreakciók a nyugati kritikákra: a svéd és a norvég Európa-ügyi miniszter éppúgy megkapta a magáét, mint a kormányszóvivő olvasói levele által sújtott The Washington Post.

Szijjártó Péter szikár, szakszerű állításokkal (“Magyarország Európa egyik legnyitottabb országa”), kétségbevonhatatlan tényekkel (“A magyar megoldások sikeresek, korábban sokat támadott intézkedéseinket egyre több országban látjuk viszont”) semmisítette meg a hazánkat egyre arcátlanabbul támadó ellent. Mi ugyan úgy tudtuk, mert az adatok azt mutatták, hogy versenyképességi és néhány más szempontból Magyarország egyértelműen lefelé tendál, a befektetők elmaradoznak, de még új keleti barátaink tőkéje sem akarózik bejönni, sőt, még a kormány új stratégiai partnerei sem túlozzák el az itthoni befektetéseket (a hála nem gazdasági kategória). De biztos mi tudjuk rosszul, a tények egyáltalán nem makacs dolgok, sőt, olvasói levelek útján új tények is a nyugati köztudatba emelhetők.

“A teljes magyar külpolitikát kell megújítani, és nem azért, mert eddig rosszul csinálták, hanem, mert olyan változások mentek végbe a világban, amik ezt indokolják” – közölte Szijjártó Péter egy tavaszi hvg.hu-interjúban. Ez teljesen igaz. Csak éppen az nem látszik, mit lát Budapest a világ változásaiból; azokat milyen szempontok alapján, hogyan értékeli; miért köti magát kényszeresen egy gazdaságilag abszolút nem prosperáló imperialista nagyhatalomhoz; pontosan milyen sikeres magyar termékek külföldi áruba bocsátásáért árulja el az összes létező elvét, már ha voltak neki ilyenek.

Persze vannak olyan magas spirituális síkok, ahol az ilyesmi már nem is látszik.