Kutató vagyok. Szakterületem az elméleti orvostudomány (idegtudomány) – diplomámat 2007-ben a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen, doktori fokozatomat pedig 2010-ben a Semmelweis Egyetemen szereztem. Akkoriban, a doktori ösztöndíjammal és a plusz munkaórákért járó pótlékokkal együttesen havi száztízezer forintot kerestem. A panellakásom rezsiköltsége viszont a téli hónapokban akár hatvanezer forint fölé is felkúszott, így ebben az időszakban az sem volt ritka, hogy napról napra számolgatnom kellett a zsömlére és párizsira valót. Később az élet az Egyesült Államokba sodort, ahol immár négy éve a Stanford Egyetem posztdoktori kutatójaként, három Nobel-díjas professzor intézetében hódolhatok annak, ami a hivatásom és a hobbim egyaránt – és ami az egyik legfontosabb részét képezi az életemnek, személyiségemnek. A megélhetési gondjaim megszűntek – bár kacsalábon forgó palotákat itt sem osztogatnak az akadémiai szférában dolgozóknak –, ráadásul önerőből minden évben sikerül annyit félretennem, hogy a szabadságom alatt (például Magyarországra) utazgathassak, világot láthassak. Amiatt, hogy itt ne találnék magamnak bármikor egy másik ilyen állást, szinte sohasem kellett aggódnom. Gyakran és szívesen fogadok Magyarorszáról Stanfordra látogató PhD hallgatókat, érdeklődő újságírókat; sokszor a saját költségemre, szabadidőmet feláldozva segítek nekik átadni minden friss tudásomat és ismeretemet. Mindezt annak reményében teszem, hogy ők is hazavihessenek Magyarországra egy kis innovatív megújulást, vagy pár tudományos értelemben áttörő, kreatív új megoldást. Rengeteget tanultam itt, a legkorszerűbb orvostudományi technikáktól kezdve a nemzetközi pályázatírás szabályrendszerének útvesztőjében való eligazodáson keresztül a türelmes és bizakodó, kiegyensúlyozott nyugati gondolkodásmód elsajátításáig – úgy érzem, hogy ez idő alatt nemcsak jobb szakember, hanem jobb ember is vált belőlem.

Azonban most, hogy már több mint négy éve elszakadtam a hazámtól, úgy érzem ideje tervezgetnem a visszatérésemet. Hiszen célom kezdettől fogva az volt, hogy Magyarországon, az otthonomban kamatoztassam a külföldön szerzett tudásomat és tapasztalataimat. Öt éve boldog házasságban élek, mégis harmincegy éves értelmiségi nő létemre még nem vállaltam gyerekeket, mert azt szerettem volna, hogy ha elérkezik az ideje, a csemeték majd magyar óvodába, iskolába járhassanak; és a nemzetközi ismeretek mellett Petőfi Sándorról és Bartók Béláról is hallhassanak. Éppen ezért, meglepetten olvastam a hírekben, hogy az OTKA, az 1986-ban a magyar tudományos alapkutatás támogatására létesített egyetlen átlátható, politikailag független szervezet, amelyre mi magyarok mindeddig méltán büszkék lehettünk, 2015 január 1-jével megszűnt – elnyelte egy kormányhivatal. Hogy miért nyugtalanít ez? Mert eddig az OTKA Bizottság volt a garancia arra, hogy a tudós többségű autonóm döntéshozás megvédi ezt a kizárólag tudományos célokra elkülönített költségvetési alapot az alkalmazott ipari kutatásokért felelős kormányhivatalhoz (most: Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Hivatal) benyújtott, jelentős államigazgatási lobbikkal támogatott céges pályázatokkal való osztozkodástól. Több nemzetközileg is elismert magyar kutatóprofesszor véleményével egyetértésben, a központosítás révén én sem Pálinkás professzor úr jóakaratát szeretném megkérdőjelezni, hiszen számtalanszor bizonyította már a tudomány értékeinek és érdekeinek védelme iránti elhivatottságát. Ráadásul sok fiatal pályakezdő kutató sorstársam külön hálás lehet neki a szintén az ő nevéhez fűződő „Lendület” programért. Inkább az elnök személyének mindenekfeletti hatalmával járó veszélyek, az átláthatatlanság, illetve a politikai erők előtt nyíló jogi kiskapuk váltanak ki aggodalmat tudóskörökben. Mindannyiunk kétségei talán leginkább azzal kapcsolatban merülnek fel, hogy a kormány által javasolt/jóváhagyott programstratégia hogyan lesz majd összeegyeztethető a nemzetközi tudományos kutatási irányokkal és a nemzetközi élvonal által diktált trendek követésével. Hogyan oldhatók majd fel a kormányhivatal és az akadémiai szférában dolgozók között feszülő érdekellentétek, hogyha azok, akiknek az élete, sikere és hivatása közvetlenül függ ezektől az alapkutatásra elkülönített anyagi forrásoktól, a jelenleg felvázolt jogszabály szerint nincsenek is közvetlenül képviselve a döntéshozásban? (Az 1997. évi CXXXVI. OTKA törvény és a 2014. évi LXXVI. tudományos kutatásra, fejlesztésre és innovációra vonatkozó új törvény tételes összehasonlítása a MTA Jogtudományi Intézetének oldalán, azaz itt olvasható.)

Mi lesz mindennek a folytatása majd pár év múlva, Pálinkás elnök úr mandátumának lejárta után? Mi biztosítja majd a tudományos pálya mellett elkötelezettek stabil megélhetését, ha a jelenben meghozott politikai döntések látszólag mind a nyugati felzárkózással ellentétes irányba sodorják az országot?

2014 novemberében az Európai Tudományos Alap (European Science Foundation, ESF) kiemelkedően pozitív és elismerő nyilatkozatot közölt az OTKA tudományos autonómiájáról. Egy hónappal később decemberben, az OTKA-ra szánt összegek várva-várt emelése helyett a kormány ezt a kiválóan működő rendszert meglepő hirtelenséggel, a Magyar Tudományos Akadémia és az egyetemek vezetőinek teljes kirekesztésével eltörölte. (Az EU-ban egyébként Románián, Bulgárián és Horvátországon kívül csak Magyarországon maradt 2007 óta ilyen mélyen az EU-átlag alatt az OTKA-hoz hasonló alapkutatásokra fordítandó keret – a legfrissebb releváns EU-statisztikák, tagállamonkénti értékelések itt elérhetők.) Mi lesz így a jövője a nemzetközi ESF-partnerekkel való együttműködéseknek? Mi garantálja majd a pályázók nemtől, származástól és társadalmi pozíciótól független esélyegyenlőségét egy olyan politikai környezetben, ahol még a huszonegyedik században is elfogadott a „ha minden nő megszülte a maga két-három, vagy inkább négy-öt gyerekét, akkor lehet önmegvalósítani” jellegű mentalitás?

Szeretlek, Magyarország, ám ameddig követhetetlen iramban, ötletszerű kiszámíthatatlansággal változtatod törvényeid, a tengerentúlra pedig jóformán csak az autokrácia hangja visszhangzik felőled, addig félek, hogy hiába vársz haza...