Kertes házban, panelben egyaránt jó szolgálatot tesz egy nagyhangú, harapós eb. Visszariasztja a betörőt, házalót, pártaktivistát, jelzi, ha megérkezett a postás a levéllel vagy nyugdíjjal. De bajban lenne az a négylábú, akit a ház népe, melyre vigyáz, arra tanít: tépje meg a családfőt, ha a rezsi befizetése helyett elkocsmázza a pénzt, és borszagúan jön haza.  És még tanácstalanabb lenne házőrzőnk, ha – miután az ukáznak megfelelően cselekedett – az ittas gazdi jól eltángálja. És most viszik a sintértelepre, mert hálátlan bestiaként beleharapott az őt etető kézbe.

A fenti eset nemegyszer megtörtént hazánkban, csak éppen a főszereplők nem ebek, hanem emberek voltak. A magyar groteszket úgy produkálják, hogy néhány közszereplő úgy dönt, (látszat)cselekvésbe fog a korrupció ellen.  Ilyenkor kinevezik beosztottjaikat új tisztségbe, amelynek munkaköri leírása röviden emígy hangzana: “figyeld már, nem lopok-e!”

Keller az üvegzsebbel

Így jött létre a – szerencsére – tiszavirág életűnek bizonyult közpénzügyi államtitkárság. Szegény Keller Lászlónak azt kellett volna nézni, nem enyvesedik-e főnöke, Medgyessy Péter vagy más kormánytag tenyere. Hogy a százados nyomozzon az ő parancsnokló tábornok után, meglehetősen elmehunyt ötlet lenne. A politika dimenziójában úgy tűnik, ez maga volt a tőrőlmetszett racionalitás. Keller persze saját kabinetjének piszkos ügyeiben nemigen tudott – a pártfegyelem okán talán nem is akart – mozdulni. Jobb híján a Fidesz-éra döglött oroszlánját rugdosta, igaz, azt sem nagy sikerrel. Már önmagában is furcsa, hogy egy kormánypárti politikus hivatala nyomoz az ellenzék viselt dolgai után.

Ugyanezen alibi szerepet osztotta volna Szegeden a kormánypárti önkormányzat Csapó Balázs “városi ombudsmanra.” De a köznek eme őrkutyája nem vette tréfára feladatát és vicsorogni kezdett, amikor a gazda kétes ügyleteinek nyomára vezette a szimata. Ki is tiltották az ülésező tulajdonosi grémium üléséről. Csapó úr két dolgot tehet: vállalja a kirakatember szerepét vagy továbbra is nyakaskodik, de akkor előbb-utóbb útilaput kötnek a talpára. Persze van még egy lehetőség: lemondani, és nem venni részt a további kutyakomédiában.

Nagy divatja van manapság az “udvari" ombudsmanoknak is. Az oktatási tárca is kreált – még az előző ciklusban – ilyet, oktatási jogok biztosa címszó alatt. Hogy a dolognak semmi értelme ne legyen, miniszteri rendeletben igencsak szűkre vették a hatáskört.  A “rendes” országgyűlési biztosnak közvetlenül, más fórum beiktatása nélkül írhat a polgár. A minisztériumi biztos  viszont a jogszabály alapján “érdemi vizsgálat nélkül elutasíthatja a beadványt, illetve az eljárást megszüntetheti, ha a kérelmező – a bírósági eljárás kivételével – nem merítette ki a rendelkezésére álló jogorvoslatokat”. Tehát a diáknak, aki igazgatói önkényeskedések szenvedő alanya, először a tanintézményen belül  vagy a tulajdonos önkormányzatnál kell panaszkodnia. Ám amíg a “biztos úrig” ér az ügy, addig a vétkesek nyugodtan eltüntethetik a a nyomokat.  

Egy tanúlság bizonyosan leszűrhető:  egy szervezet gazdálkodását, általában a működését, tőle független intézményeknek kellene ellenőrizniük, nem pedig a vezetés által kinevezett alantasoknak.