A legújabb kezdeményezést az AKKU Egyesület és az Alternatív és Független Színházak Szövetsége adta közre, s hirdetett december 23-ára ingyenes ajándék koncertet a fővárosban tevékenykedő színházi alkotók, csoportok, társulatok részvételével, „a közelmúlt budapesti eseményeire reagálva”. Az Akkord-koncert, melyre a Kálvin-téri aluljáróban kerül sor a karácsony előtti délutánon, ellentmondásos fogadtatásra talált a médiában: a baloldali orgánumok közül egyesek ugyanolyan meleg fogadtatásban részesítették, mint a párhuzamosan futó, neves médiaszemélyiségek által animált „Szeretem Magyarországot!” kampányt. De volt olyan publicista is, aki értelmetlennek találta az egész cécót. A jobboldali sajtó egyelőre várakozó álláspontra helyezkedik, láthatóan nem akar „ellenzéki oldalról” túlzott jelentőséget tulajdonítani az eseménynek.
A december 23-i Akkord-koncerthez hasonló kezdeményezésnek tekinthető a már több hónapja hallható Magyarország című dal sorozatos előadása a képernyőn, több tucat médiaszemélyiséggel és megasztárral, akik szintén a nemzeti egységet vannak hivatva megtestesíteni – igaz, a Geszti Péter és Oláh Ibolya által fémjelzett, úton-útfélen előadott produkció még a szeptember 18-i Szabadság-téri „miniforradalom” és az október 23-i belvárosi tüntetések előtt készült.
Hat-e a magyar közvéleményre, és ha igen, miképpen, az elektronikus média és a humán értelmiség jelzés értékű összefogására alapozott „békesség-óhajtás”? Jó lenne, ha így lenne, de kevés esélyt látok rá. A jobboldal ugyanis rendkívül frusztráltnak érzi magát, nyilvánosság-deficitről panaszkodik, és a médiavilág szereplőinek többségét már az 1990-es évek eleje, a Demokratikus Charta színre lépése óta a baloldal képviselőjének tartja. Már épületének ostroma is azt fejezte ki, hogy a radikálisabb jobboldaliak a „hazugság házát” látják a televízióban, az államiban is, a kereskedelmi csatornákat pedig kifejezetten kártékonynak tartják. Ezen a helyzeten keveset változtat, ha valamelyik összefogást sugalló kezdeményezésnek sikerül néhány jobboldaliként számon tartott szereplőt is megnyerni a produkcióhoz (a „Szeretem Magyarországot!” kampányhoz Kokó (Kovács István ökölvívó), a mostani Akkord-koncerthez Dévai Nagy Kamillát).
Politika és popkultúra szimbiózisa rögtön 1956 után kezdődött, majd a hatvanas években teljesedett ki. A felvilágosodott abszolutizmus és a nemzetközi munkásmozgalom hagyományait egyszerre folytató Kádár-rendszer nem volt sem jobb-, sem pedig baloldali, de felismerte, hogy a népszerű kultúra igénybevételével olyan társadalmi rétegeket is megnyerhet magának, illetetve semlegesíthet, melyekről egyszerűen lepereg az ideológiai sóder. A sorozatos Megasztár vetélkedők felett annak az Erdős Péternek a szelleme lebeg, aki Nagy Imre környezetéből a sznagovi száműzetésen és magyar börtönön keresztül jutott el a Hungaroton vezérigazgatói székéig, s akinek a befolyását a magyar pop-zenére a nyolcvanas évek végéig senki sem tudta kikezdeni.
Már akkor kiderült, hogy az apolitikus magatartás, a szeretet és a békesség népszerűsítésével is lehet politizálni, azok ellenében, akik csak „a viszályt szítják”, „hajlamosak a devianciára” és „pártoskodnak”. A „csendes többség”-re gyakran hivatkoznak a politikusok. Már a hatvanas években, Johnson és Nixon, a vietnami háború elleni hangos és látványos tiltakozások elbagatelizálására k azzal érveltek, hogy a csendes többség, a „silent majority” a kormányt támogatja. Karácsony előtt, amikor a csend és a békesség az „elvárt minimum” (lásd még: „ stille Nacht, heilege Nacht”) az Akkord-koncert rendezői remélik - üzenetük találkozik a széles tömegek hangulatával.
Horgas Péter |
