"Megbánást" mutató brit katona az iráni tévében

A perzsa államnak – finoman szólva – tekintélyes praxisa van az idegen államok polgárainak foglyul ejtése miatt előállt krízis menedzselésében. Eddigi leghírhedtebb példa az 1979 őszén kibontakozó dráma, amikor az USA nagykövetségének ötvenkét lakóját kerítették hatalmukba a Khomeini rezsim militánsai. Az Egyesült Államok kormánya által kiszabadításukra összebarkácsolt dilettáns mentőakció, az Eagle Claw-hadművelet bevonult a hadtörténet legnagyobb fiaskói közé. A foglyokat nem tudták kiszabadítani, mi több, nyolc tengerészgyalogos elszenesedett holtteste maradt a sivatagban. Az újdonsült vallási despotizmus hatalmas propagandanyereséget könyvelhetett el: a balsiker szerintük illusztrálta a Nagy Sátán gyengeségét és a Próféta hatalmát.

Épp kezdték volna feledni a hatalmas és csúfos kudarcot, amikor jött a rákövetkező: 1986 novemberében kirobbant az Irangate-ügy. Előző év májusában egy Boeing 707-es indult Washingtonból Teherán felé, szupertitkos küldetéssel. Fedélzetén Oliver North és John Poindexter, Reagan elnök Nemzetbiztonsági Tanácsának kulcsfigurái. Fegyverszállítási ajánlatot vittek az ajatollahnak – olyan időben, mikor az USA hivatalosan az ország legveszélyesebb ellenségei közt tartotta számon Iránt.

A sztori dióhéjban: 1984 nyarán a kongresszusi demokraták elfogadtatták a Boland-törvényt, amely megtiltotta a nicaraguai kontrák támogatását. Ez a térségbéli szovjet expanzió előtti kapunyitást jelentette. Ugyanekkor Libanonban Irán-barát fegyveresek USA-állampolgárokat ejtettek túszul. A kettős válságszituációból a Reagan-adminisztráció egy jogsértő – de tagadhatatlanul amerikaias gyakorlatiasságot és kreativitást felmutató – trükkel akart kikecmeregni. A Fegyverkivitelt Szabályozó Törvényt (és ama elvet, hogy Washington nem tárgyal vagy üzletel terroristákkal és terrorizmust nyíltan támogató államokkal) megszegve, páncéltörő rakétákhoz szükséges alkatrészeket szállított Teheránnak, hogy elérje a túszok kiszabadulását. Ezt el is érte és az alkatrészekért kapott pénzt (kb. 12 millió dollárt) egy titkos, a költségvetést ellenőrző szervek számára elzárt bankszámlára rakták, abból finanszírozva a kontrákat. (megszegvén a Boland-törvényt).

Kipattanván, a skandalum rendkívül nagy presztízsveszteséget okozott Amerikának. Ha ugyanis a túszejtők szponzorait fegyverekkel kenyerezzük le, nem felhívás ez arra, hogy újabb túszokat ejtessenek, látván, hogy ez milyen kifizetődő? Arról nem is beszélve, hogy ekkor, az irak-iráni háborúban az USA éppenséggel Bagdadot tekintette szövetségesének. És ugyan milyen joggal követeljük más országoktól a latorállamok bojkottját, ha mi sem vagyunk következetesek? Vagyis Teherán ismét profitált a dologból – a fronton éppúgy, mint a zöldposztós csatatéren vagy az istentelen Nyugattal folytatott médiaharc vonalán.

Brit haditengerészek az iraki partoknál © AP

Nem tudni, vajon csak a szokásos államközi keménykedés, diplomáciai tili-toli, az egykori gyarmattartó nagyhatalommal szembeni fityisz-és erőfelmutatás rejlik a háttérben, vagy annál durvább szándékok? Hogy elmennek-e addig a brit „hadifoglyokkal”, mint Észak-Vietnam és Irak vezetése amerikai sorstársaikkal 1964-73 között, illetve az Öböl-háború idején. Amikor az elfogott pilótákat, tengerészeket kínzással, pszichés nyomásgyakorlással arra kényszerítették, vallják magukat bűnösnek az „imperialista agresszorok” tetteiben. Az iráni rendszer előéletét tekintve ez nem lenne meglepő. Tudjuk, hogy nyolcéves, Bagdaddal folytatott öldöklő küzdelem alatt rendkívül kegyetlenül bántak a fogságba esett iraki katonákkal. Nemegyszer megpróbálták átnevelni, az „igaz hitre” téríteni őket.

A britek elfogásának körülményeiről a két érdekelt fél verziója köszönő viszonyban sincs egymással. Péntek délutánra már két túsz, a 26 éves Faye Turney, a csoport egyetlen nőtagja, és Nathan Thomas Summers is „elismerte” az iráni tévében, hogy engedély nélkül tartózkodtak a perzsák vizein, amikor elfogták őket, és bocsánatot kértek fogvatartóiktól. Tony Blair undorítónak nevezte az ily módon kikényszerített nyilatkozatokat, de egyelőre London nem helyezett ellenlépéseket kilátásba. Talán az irániak megelégednek a foglyok és rajtuk keresztül a brit kormány megaláztatásával, és szabadon engedik a tengerészeket. Ha nem, az iráni túszdráma veszélyes, ma még beláthatatlan fejezete veszi kezdetét.

Papp László Tamás