„Magyarországon 700 ezer és 900 ezer között van azoknak a 18 év alatti gyerekeknek a száma, akik a szegénységi küszöb alatt élnek, és a számuk folyamatosan nő” – állapították meg a témában rendezett konferencián. Effajta adatsorokkal a rendszerváltás hajnala óta bombázzák a közvélemény lelkiismeretét. Nem mintha 1989-90 előtt ne lettek volna az alapvető dolgokban hiányt szenvedő kis-és fiatalkorúak. Csak épp a helyzetüket feltárni akaró kutatók pártállami szilenciumra ítéltettek. Ehhez viszonyítva már az is haladás, hogy a problémát elismerve, beszélünk róla. De ha nem érjük be a kór leírásával, hanem tenni is akarunk a létminimum alatt vegetálók gyarapodásának megakadályozására, úgy az ilyenkor szokásos obligát sopánkodáson felül kellene emelkedni. Illetve végiggondolni, mennyiben felelős a társadalom, s mennyiben családjuk e fiatalok kilátástalan helyzetéért.

Rögtön érdemes tisztázni, hogy a szegénység – csakúgy, mint a bűnözés, az öngyilkosság vagy munkanélküliség – olyan „kockázata és mellékhatása” a humán létezésnek, amelyet semmilyen társadalmi berendezkedés nem tudott megszüntetni. Mi több, azok a rendszerek, amelyek azt hirdették, hogy sikerült felszámolniuk a szegénységet, a valóságban sokkal rosszabb állapotba sodorták a totalitárius ideológiájuk próbaüzeméhez kísérleti nyúlnak használt közösséget. Demokratikus állam legfeljebb arra törekedhet, hogy esélyteremtő szabályozással minimalizálja a leszakadó rétegek nagyságát.

Mindez a fejlett, posztindusztriális térségekben annyit jelent, hogy a legalul elhelyezkedők is hozzájutnak a szociális alapszolgáltatásokhoz, közszükségleti cikkekhez, legfeljebb rosszabb minőségben, csekélyebb komforttal, nagyobb várakozási idővel. Délkelet-Ázsia, Latin-Amerika és Fekete-Afrika országaiban viszont a mélyszegénység azonos az éhezés, korai halál és jövőképet nélkülöző páriaság rémképeivel. Magyarország e tekintetben inkább tartozik a nyugati világhoz. Vagyis létezik azért a némileg szakadozott szociális háló, amely egyrészt a puszta létet veszélyeztető zuhanástól megóvja a szegényeket, másrészt lehetővé teszi, hogy a leszakadók ne fenyegessék az ország piac-és működőképes részét. Mindazonáltal aligha dőlhetünk elégedetten hátra.

Mert pont a gyermekszegénység bizonyítja legjobban a nyomor expanzív, önmagát újratermelő jellegét. Egyúttal a deviáns léthelyzetbe jutó emberek gyakran irracionális életstratégiájára is figyelmeztet. Logikusan, józan paraszti fejjel úgy gondolnánk, aki olyan rossz jövedelmi kondícióban van, hogy magát is képtelen eltartani, az nemigen gondol a családalapításra addig, míg helyzete nem konszolidálódik. Ehhez képest tudjuk: a pénzbéli lehetőségek csökkenésével emelkedik a gyereklétszám. Mi több, a lesüllyedt (vagy fentebb soha nem jutó) emberek tipikus pótcselekvése a kilátástalan perspektívájú nagycsalád lélekszámának folyamatos gyarapítása. Túlélési, pontosabban zsákutcás előremenekülési módszerré válik, hogy a megélhetést hosszú távon a kisgyerekek után járó szociális fejpénzre alapozzák. Ez pedig már súlyos dilemmákat vet fel.

Arról természetesen senki nem tehet, hogy beleszületett a szegénységbe. Arról már inkább, hogy – hátrányai ledolgozására való törekvés helyett – a nyomorát utódaira hagyományozza. Súlyos előítélet lenne olyasmit mondani, hogy valamennyi rosszsorsú ember maga felelős a helyzetéért. De kétségtelenül vannak olyanok köztük, akikre ez rámondható. Nyilvánvalóan magánügy, ki hány gyermeket vállal. Legalábbis addig a pontig, amíg az illető képes és hajlandó gondviseltjei nevelésének költségeit legalább részben önerőből megoldani. De ha egy nyomorgó család öt-hat gyerekének teljes körű segélyező ellátása az állam nyakába szakad, az már közügy, pontosabban szociális anomália. A magyar demográfiai képlet elkeserítő végegyenlege, hogy legtöbbször pont azok nem vállalnak utódot, akik – pénzügyi kondíciójuknál fogva - minden, közkasszából folyósított támogatás hiányában is megtehetnék.

Akiknek pedig – borzasztó anyagi gondjaik végett – még egy csecsemő is ellenjavallt lenne, sokszorosan túlteljesítik a reprodukciós átlagot. A gyereknyomor a felnőttek sara.

Papp László Tamás