A kijáró ember: Alfons Mensdorff-Poully

Légierőnk hat évvel korábbi géppark-cseréje most egy tényfeltárónak szánt svéd riport okán került a pártharcok sűrűjébe. A riport szerint egy osztrák kijáróember, Alfons Mensdorff-Pouilly nyolcmillió dollárt kapott azért, hogy lezsírozta megbízója, a svéd hadiipari konszern számára – egyebek közt – a budapesti tendernyerést. A lobbizás persze önmagában nem bűncselekmény – kizárólag olyankor tekinthető annak, ha az illető vesztegetés révén szolgálja meg a jutalékot. Hogy ilyen dolog belejátszott volna az Orbán-kormány 2001-es döntésébe, netán a Medgyessy Péter idején történt szerződésmódosításba, arra vonatkozóan nincsenek bizonyító erejű tényeink.

Honvédelmi célú üzletkötések szinte valamennyi demokráciában majdhogynem automatikusan felvetik a korrupció vádját. Vadászgépet, csatahajót, rakétát, lokátort, tengeralattjárót, harckocsit ugyanis szinte kizárólag kormányok vásárolnak. Így a rendkívül költségesen előállított haditechnika sikeres eladása nem csupán műszaki paraméterek összehasonlító latolgatásra révén dől el. A bekasszírozható dollármilliárdos összeghez képest a fegyvergyártó világcégeknek csak aprópénz a pár tízmilliós „járulékos költség”. Egy köztisztviselő (illetve finanszírozási gondokkal bajlódó párt) számára viszont hatalmas kísértés. De gyakran nem is feltétlenül lepénzelésről van szó. Inkább a pályázó vállalatok szakmai erősorrendjét felülíró államközi gesztusról, amelyet a megrendelő tesz – közvetve – a gyártó anyavállalatának telephelyéül szolgáló országnak. A termék minősége egy ilyen ügyletben csak az egyik, de korántsem az egyetlen – és gyakran nem is a legfőbb – szempont.

A több mint egy évtizedre visszanyúló Gripen-saga fejleményei alapján kimondhatjuk: egyik kormány sem mondhatja el önmagáról, hogy mániákus alapossággal ügyelt volna a kenőpénztől való bepiszkolódás látszatának elkerülésére. Horn Gyula miniszterelnöksége idején az ellenzék tiltakozott, hogy a kormányfő pályázatkiírás nélkül akarna megállapodni a svédekkel. (Emiatt a dolog időlegesen meg is hiúsult). De aztán Orbánék is egy tollvonással, közbeszerzési processzus nélkül hozták ki befutónak a Gripent. Ráadásul úgy, hogy szinte mindenki az F-16-osok jövetelét várta. A jobboldal iránti ellenszenvvel vagy gyanakvással aligha vádolható Csermely Péter, a Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettese is leírta, „nem kellene azon töprengeni, hogy F-16-osokat vegyünk vagy Gripeneket, ami önmagában is álprobléma, mivel a Gripeneket háborúban még soha, sehol nem használták, amit egy harci repülőgép esetében bizony hiányosságként kéne elkönyvelni.”

Ezt persze még akkor írta, amikor a Keleti György által vezetett HM dolgozott a tranzakció nyélbeütésén. Aztán, mikor a Fidesz-kabinet is rábólintott a svéd gyártmányú légiflottára, a jobboldali sajtó mély csendbe burkolózott. A váratlan pálfordulás okát illetően találgatásra vagyunk kárhoztatva. Lehetséges magyarázatként szolgálhat, hogy a 2001 őszén hozott döntés előtt több évvel pont az F-16-osok kifejlesztő és forgalmazó Lockheed Martin nevéhez fűződött vesztegetésszagú ügy. 1999 májusában óriási politikai vihar robbant ki, mikor a nyilvánosság fülébe jutott: a Fidesz képviselőcsoportjának jó néhány tagja írt alá levelet a Lockheed-egyik igazgatója, Steven M. Jones nagyköveti kinevezése érdekében. Amiben nyilván szerepet játszhatott, hogy az egyik, kézjegyét odabiggyesztő politikus, Selmeczi Gabriella MEH-államtitkár élettársa a hadiipar multilobbistájaként dolgozott, Orbán másik beosztottjának tengerentúli gyógykezelését pedig Jones intézte.

A Fidesz-kormány vezetője csapdahelyzetbe kerülhetett: hiába kedvezőbb a Lockheed-ajánlat, elfogadása után senki nem mossa le róluk, hogy az összefonódások miatt engedték őket győzni. Tehát így kompenzálhatták az USA-béli cége irányában felvillanó elfogultságot, fél évvel a 2002-es választások előtt nem akarván bevállalni még egy skandalumot. Ez még jóhiszemű olvasat is a korrupciógyanúhoz viszonyítva. Az EU csatlakozásra készülő Budapesten a Grippenek melletti döntést talán gesztusnak tekintették az Unió-elnöki feladatot aktuálisan ellátó Stockholm irányába.

A választás tehát inkább financiális, külgazdasági és politikai dilemma volt, mint hadászati. Való igaz, az Orbán-kabinet ugyanúgy nem tüsténkedett a beszerzés átláthatóságának megteremtésén, akár elődje. Így korántsem mondhatjuk biztosra, hogy a Gripennel pénzügyileg jobb lóra tettünk. Emellett kétségtelen, hogy Medgyessyék szerződődés módosító döntése – amellyel az utántölthetőség révén „fullextrássá” tették a Gripeneket – egy ilyen zsebkendőnyi alapterületű kisállamnál, mint honunk, felesleges pénzkidobásnak tűnik. Hacsak valóban nem követelték Magyarországtól, hogy a gépeket NATO-szabvány szerint szerelje föl. Hogy történt-e a leszerződés (vagy a dokumentum újratárgyalása) idején magyar politikust érintő vesztegetés, azt csak a Gripennek külsőző Alfons Mensdorff-Pouilly informális viszonyrendszerének feltérképezésén át tudhatjuk meg. Őszintén szólva, e tekintetben inkább számíthatunk a független oknyomozó kollégákra, mint a bizottsági vizsgálatot politikai szerecsenmosdatásra és/vagy sárdobálásra használó országházi illetékes elv- és polgártársakra.

Papp László Tamás