© MTI - Koszticsák Szilárd

 Bárhogyan is véleményezzük nyilatkozatai értéktartalmát, tény: Sólyommal rokoníthatóan karakteres, sajátságos hangvételű elnöke aligha volt a rendszerváltás utáni Köztársaságnak. Göncz Árpád vagy Mádl Ferenc többnyire protokollszagú megszólalásaira néhány órával később legfeljebb a sajtófőnökük emlékezett.

A tanárosan pedáns elnök két – jobb-és baloldalra irányzott – nyaklevessel indított. Először közölte, „a rendszerváltás megtörténtének kétségbe vonása az alkotmány alól akarja kihúzni a talajt.”, majd azt is tudatta: „nem jobb azonban az az érvelés sem, amely szerint a rendszerváltás idején az alkotmányban lefektetett széleskörű szabadságok, a szólásszabadságról, a gyülekezési és az egyesülési jogról, vagy a népszavazásról szóló törvények fölött eljárt az idő”.

Vájt fülűek érthetnek a szóból: a rendszerváltás megtörtént (és befejezett) voltát a Fidesszel több ponton érintkező szélsőjobb kérdőjelezi meg. Halál komolyan – s csöppet sem ironikus töltettel – nevezik az 1989-90-es fordulatot gengszterváltásnak vagy módszerváltásnak. S ebből következik, hogy meg kell csinálni az „igazi változást”, ha kell, az utcán. Ugyanakkor a fasiszta nyomulásra válaszként tervezett, korlátozó büntetőtörvényi szigorítást pedig a jelenlegi kormányzat próbálja gyakran elővenni.

Egyetértünk Sólyommal abban, hogy maroknyi hőzöngve zsidózó utcai garázda vagy néhány gyűlölködő publicista miatt kár lenne a polgárjogokat csonkítani. A demokrácia alapértéke, hogy a szélsőségesnek tartott vélemény is képviselhető, amíg nem uszít tettlegességre. Sólyomnak ott ugyancsak igazsága van, mikor burkoltan utal rá, hogy a mostani faramuci „kilencigenes” referendum-helyzet sem indokolja a legfőbb jogforrás (és a belőle következő paragrafusok) felülvizsgálatát. Mert azért nem a népszavazási törvény a felelős. Hanem annak sajátos alkotmánybírósági értelmezése – fűzzük rögtön hozzá.

Sólyom elítéli az Árpád-sávos zászló használatát. Ami csattanós füles a hivatkozott lobogó becsületét februári nyilatkozatában védő Orbán Viktornak. De beszédében kárhoztatja a mostani kormány hajdani viselt dolgait is. Mivel szerinte „a 23 millió románnal való fenyegetés például tipikus szélsőjobboldali érvelés volt.” S mi tagadás, - ahogy Bíró Béla határon túli magyar újságíró, az Élet és Irodalom kiadásában publikált elemzésében feltárja – a 2002-es választásokon „az MSZP és az SZDSZ kampánya az Orbán-Nastase ’paktum’ kapcsán tipikusan az ’idegenveszély’ nemzetállami argumentációjából ismert sablonjaira alapozott”. Mindenesetre tény, a balliberális románozás igazolta: ha kampányilag szorít a cipő, Gyurcsányék is hajlanak a szociális demagógiával vegyített, xenofób felhangokkal kevert nemzeti populizmusra. Hisz pont Debreczeni József félhivatalos Gyurcsány-életrajzából tudjuk: a románozós kampány ötletgazdája a jelenlegi kormányfő vezette stáb volt.

Megjegyzendő, Sólyom annyira igyekszik elfogulatlan lenni, hogy időnként belevész az általánosságokba. Helyesen látja: a félelemkeltő demonstrációk morálisan ugyanúgy elvetendők, mint a „barna veszedelem” túldimenzionálásával való manipulációk. Ahogy nehéz lenne vitatni kijelentését, miszerint a szélsőjobb nálunk jóval gyengébb, mint egynéhány régi uniós tagállamban. Bajos lenne cáfolni, hogy „a nemzeti jelzőt nem sajátíthatja ki egyetlen párt vagy politikai irányzat sem, úgy az antifasiszta minősítést sem.

Nagy kár az országot újabb és újabb jelzőkkel két részre osztani, nemzetiekre és nemzetietlenekre, előrenézőkre és hátratekintőkre, antifasisztákra és fasisztákra.”

De itt a helytálló meglátás eltakar valami fontosat. Antifasizmust kisajátítani valóban több mint bűn, hiba. Csakhogy a Fidesz nemigen tolongott, hogy kiérdemelje a fenti jelzőt. (Ahogy a karhatalmista szolgálatára büszke Horn Gyulát ünneplő MSZP is méltatlan az antikommunista címre.) Orbán „zászlórehabilitáló” szavai, Wittner Mária Fidesz-honanya részvétele a Gárda alakulásán bizony megkérdőjelezhetik az elhatárolódások hatásosságát. Vagyis a Fidesztől nemcsak elvették az antifasizmust, hanem ő maga is elhagyta azt. Ami persze önmagában nem vezet fasiszta veszélyhez, „csupán” erkölcsi krízishez.

Viszont a gyakran – és néha megalapozottan - jobbra húzással vádolt államfőnek esze ágában se volt azzal mentegetni a zavargásokat, hogy azok a gyurcsányi hazugságok miatt felháborodás igazolható reakciói voltak. Ehelyett leszögezte „nincs mentség a tv-székháznál elkövetett bűncselekményekre. Nem lehet eltűrni azt az erőszakot sem, amit ellentüntetők a homoszexuális-tüntetés után elkövettek.”, de a rendőri atrocitások pártatlan, eltussolás-mentes kivizsgálására is felszólított. Összességében: közepesnél nagyságrenddel jobb, elfogulatlanságra törekvő, mégis szenvedélyes beszéd lett a végeredmény.

Papp László Tamás