A Vlagyimir Putyinhoz megszólalásig hasonlító elnök emberjogi tanácsadóját Ignatyij Priszjadkinnak hívják. Még a hatvanas-hetvenes években szocreál stílusban írogatott, nem is figyelt fel rá senki, a nyolcvanas években viszont már a korabeli rendszerbírálóknak tetsző hangvételt ütött meg. A nevét Nyugaton is megismerték, a prominens ellenzékiek között emlegették.  A vitriolos tollú Malgin, aki abban az időben a Literaturnaja Gazeta kritikusa volt, közelről ismerte azokat az  orosz értelmiségieket, akik  még idejekorán felismerték, saját javukra  kamatoztathatják a szovjet viszonyok felbomlását, és csatlakozhatnak a kiváltságos elithez. A regényben Priszjadkin hasznos kapcsolatokat épít ki különböző nyugati jogvédő szervezetekkel és a jelentős anyagi forrásokkal bíró alapítványokkal.

Ha valakit rettenthetetlenül bátornak, az önkényuralom ádáz ellenfelének könyveltek el a nagyvilágban, akkor „Oroszország lelkiismerete” marad, annak ellenére, ha amúgy közepes, még annál is szerényebb tehetségű író, gerinctelen csinovnyik, és mellesleg egyre nehezebben képes titkolni elbutulását, érzékelteti az olvasóval Malgin. Az új elnök nem sokkal a beiktatása után maga mellé veszi tanácsadónak Priszjadkint, aki akkor már egy emberi jogi bizottság vezetője. Ám egyúttal elhatározza a „hatalomra veszélyes” jogvédő bizottság feloszlatását. Priszjadkin kinevezése  a nyugati közvélemény megnyugtatását szolgálja, afféle „alibi”, hogy  el lehessen mondani, a teljhatalmú elnök első kézből értesül arról, ha Oroszhonban megsértik az emberi jogokat. Mellesleg egy olyan embert részesít az elit kiváltságaiban, akinek a csecsen háborúról szóló könyve a középiskolákban kötelező olvasmány, és akinek a műveit külföldön is kiadják.

Ám mindez csak színjáték. Priszjadkinhoz semmiféle független forrásból nem jut el információ a hazájában elkövetett törvénytelenségekről, az elnökkel pedig  egyszer-egyszer találkozik, akkor is semmitmondó dolgokról beszélnek. Persze Priszjadkint nem különösen bántja a dolog, fütyül ő már mindenre, beleértve a folytatódó csecsen háborút, melynek leleplezése indította el a karrier útján. Kizárólag kiváltságai megőrzésével, a hatalmi hierarchiában betöltött helyének bebiztosításával törődik. Azután már azzal sem, ahogy egyre jobban szenilizálódik. 

Törtető felesége és az élvezeteket habzsoló lánya ebbe nem akar beletörődni. Az asszony, aki férjét csak mint „vén szarost” emlegeti, kezébe veszi férje irányítását: pontosan meghagyja neki, mit mondjon, ha nyilatkozni kell, megszervezi a hetvenötödik születésnap méltó megünneplését. Homok csak akkor csúszik a gépezetbe, amikor egy kölni jogvédő konferencián Priszjadkint a szószékre szólítják, és a csecsen háborúról kérdezik. Mivel éppen nincs mellette a felesége, aki az áruházakat járja lányával, az elnök tanácsadója spontán válaszol a kérdésekre. Válaszát a külföldi tudósítók úgy értelmezik, hogy szembehelyezkedik kenyéradó gazdájával. A kölni epizódot aztán az elnök számonkéri rajta. Ám  látja, hogy Priszjadkin lényegében már semmire sem emlékszik, és valójában teljesen ártalmatlan, nyálát csorgató figura, „megtorlásként”’ megelégszik azzal, hogy a tanácsadót a Kreml egyik félreeső zugában, egy dohos irodában helyezi el.

Az apparátus ekkor, látva, hogy Priszjadkin kegyvesztett lett, a tanácsadó szolgálati BMW-jét egyik percről a másikra Volgára cseréli ki. Amúgy minden megy tovább,  Moszkvában, Csecsenföldön és a művelt Nyugaton, ahová Priszjadkin „üldözött ellenzékiként” akar visszavonulni, hogy valamelyik bőkezű alapítvány számlájára élhesse nyugdíjas napjait.

Nagyszerűen megírt, szatirikus történet, amely persze nem fordítható le egy az egyben a hazai viszonyokra. Mindenekelőtt azért nem, mert a demokrácia Magyarországon, az Európai Unióhoz újonnan csatlakozott többi országhoz hasonlóan, nem pusztán kulissza. Négyévenként lehetőségünk nyílik az uralkodó politikai elit leváltására, ellentétben Oroszországgal, ahol Putyin második mandátuma végéhez közeledve éppen mostanság betonozza be magát beláthatatlan időre. Ez a mutatvány egyetlen magyar politikusnak sem sikerülhet, bármekkora hatalmat is összpontosít a kezében. A kiváltságos nyugati médiakapcsolatok és a belterjes alapítványi szubkultúra terén azonban az orosz és a hazai viszonyok annyi hasonlóságot mutatnak, hogy a ráismerés kaján öröme várja azt, aki elolvassa Andrej Maligin regényét.

A kötet végén a teljesen elhülyült, de Nyugaton még mindig eladható Priszjadkin  Moszkva széles utcáin száguldozik, a kiváltságosak rendszámát viselő és a rendőrök számára megállíthatatlan Volgájával. Az író iróniája ekkor ismét előtör:  „Oroszhon! Vajon nem úgy száguldasz-e, mint a sebes, utolérhetetlen Volga? Nyomodban porzik az út, dübörögnek a hidak, mindent lehagysz, minden mögötted marad! Lenyűgözve, ámulva áll a szemlélő istennek e csodája előtt: nem villám ez, amely cikázva fut le az égen? Mit jelent e félelmetes sebesség? S mily ismeretlen erő van e motor lóerőiben, a kék villogó villanásaiban, a süketítő sziréna vijjogásában?...Oroszhon! Oroszhon! Hová repülsz? Felelj!”

J.P.