Dávid Ibolya © Vörös Szilárd

Múlt hétfőn az Országgyűlés 97 nem szavazattal és 118 tartózkodással elutasította a női kvótaról szóló törvényjavaslatot. Az SZDSZ egységesen igennel, az MDF és a KDNP egységesen nemmel voksolt. A két nagy párt “lelkiismereti” szavazása során több volt a nem, mint az igen szavazat, és sokan tartózkodtak is.

Azt, hogy miért szavazott a (férfi) képviselők többsége a kvóta bevezetése ellen, tökéletesen érthető. Nyilván nem szerették volna növelni a saját kiesésük kockázatát azzal, hogy megszavaznak egy törvényjavaslatot, miszerint “a pártlistán szereplő jelöltek közül minden esetben a másik nem képviselője kövesse az egyiket” és hogy “ha egy listán a képviselő kiesik, akkor egy vele azonos nemű jelöltet kell a helyére delegálni”.

Az azonban, hogy miért szavazhattak nemmel, már egy másik kérdés. Elméletben ugyanis mindkét nagy párt egyetértett a törvényjavaslattal – vagy legalábbis, jobbnak látták egyetértést mutatni, hiszen a kezdeményezés népszerű (volt) a választók körében. Ugyanakkor a képviselőiknek sem mondhatták, hogy “Néhányan el kell, hogy búcsúzzatok a mandátumotoktól, fiúk!”. Köztes megoldásként “lelkiismereti szavazásra” bocsátották a kérdést, azaz hagyták, hogy a képviselők a saját érdekeiknek megfelelően döntsenek. (A “lelkiismereti szavazás” eszközét tudomásom szerint rendkívül ritkán alkalmazzák, és jelenleg az ügy természete sem indokolta volna, mint például a magzatvédelmi törvény esetében.)

Nekem erről inkább a jó öreg feminista vicc jut eszembe: Miért tiszta a férfiak lelkiismerete? Mert sosem használják…

A fentieket még csak meg tudom érteni. Sokkal nehezebb azonban “érzelmileg feldolgoznom” a női kvóta bevezetését ellenző nőtársaim hozzáállását. Ennek lényegét talán John Emese fogalmazta meg a legérzékletesebben: “gondoljunk bele, ha az Országgyűlés megszavazza, hogy meghatározott számú helyet nőknek kell fenntartani, s ezzel jó eséllyel kiszorít a politikából sok tehetséges férfit, és esetleg nem megfelelően képzett és tehetséges nőket juttat a Tisztelt Házba.” Ezzel a feltevéssel több probléma is van. Az egyik, hogy azért akadnak talán tehetségtelen férfi politikusok is, akiknek “kiszorítása” nem biztos, hogy akkora veszteség lenne a köz számára… sőt lehet, hogy éppen ellenkezőleg: “minőségi cserére” kerülne sor, tehetséges nők kerülnének a tehetségtelen férfiak helyére.

Az ilyen es ehhez hasonló állítások azt implikálják, hogy a kvóta kizárólag diszfunkcionálisan működhet. Valójában a kvóta eszköz, amelyet lehet jól, és lehet rosszul is használni. Mi, a kvóta támogatói nyilván nem azt szeretnénk elérni, “hogy csak azért hozzunk be embereket a politikába, mert nőnek születtek” (az idézet a volt esélyegyenlőségi minisztertől származik), hanem azt, hogy a nők és a férfiak közül egyaránt kiválasztódjanak az alkalmas jelöltek. Azt gondoljuk ugyanis, hogy az általanos színvonal emelkedéséhez vezetne, ha ezentúl nem csak az alkalmas jelöltek ötven, hanem a száz százalékából választanánk.

Úgy gondolnám, hogy egy felelősségteljes döntéshozónak – márpedig ők ilyenek, tudjuk, mert elmondták magukról – a lehetséges kimenetelek mindegyikét mérlegelnie kellene, és csak utána hoznia döntést. Vagy mondani véleményt.

John Emese es Dávid Ibolya aggodalmát fejezte ki amiatt is, hogy “a kvóta sérti a választók szabad döntéshez való jogát” , figyelmen kívül hagyva, hogy a listán való bekerülés ténye már önmagában is korlátozza ezt a jogot. Például hiába is szeretnénk a női és férfi jelöltek közül választani, ez nem áll módunkban, ha a listán nincsenek – vagy csak elenyésző számban vannak – női jelöltek. Vajon ez valóban a választók akarata lenne? Nem gondolnám. A listát ugyanis nem ők, hanem a pártok vezetése állítja össze.

Akkor vajon mi célt is szolgáltak ezek a nőikvóta-ellenes megnyilvánulások? Szerintem kizárólag egyet: annak hangsúlyozását, hogy a kedves képviselőnők méltán, megérdemelten, igazságos és egyenlő feltételekkel szerezték meg a mandátumukat. Ezúton is gratulálok!

Kurcz Éva