Zách Felicián. Madarász Viktor festménye

Szembenálló közszereplőink ziccerszerűen vádolhatják riválisuk holdudvarát cinkossággal (netán provokációval.) Mindazonáltal egy baseballütős attak, illetve benzinpalackos dobálózás – összemérve az IRA, ETA vagy Hamasz eszközeivel – legfeljebb puha terrorizmusnak nevezhető. Hogy miért ilyen gyenge az illegitim fegyveres nyomásgyakorlás a Kárpát-medencében? Ennek oka a nemzettörténeti hagyományban keresendő.

Királygyilkosságtól Biatorbágyig

Papíron minden adottságunk megvolt a terrorizmus fejlődéséhez. Hisz nemzeti drámánk, a Bánk bán cselekményének központjában is egy – személyes motívumokkal átszőtt – politikai merénylet áll. De a magyar középkor leghírhedtebb orgyilkossága mégsem ez. 1386-ban Nagy Lajos király özvegye, Erzsébet (Garai Miklós nádor segítségével) megölette a férjének örökébe lépő durazzói II. (Kis) Károlyt. A részleteiben mindmáig tisztázatlan esemény az uralkodó halálával végződött. A nádor katonái által megsebzett (alig pár hete regnáló) királyt a palotából Visegrádra hurcolták. Ahol – valószínűleg – méreg (esetleg fojtogatás) tett pontot az életére. Említésre méltó a korábbi, 1330-as – sikertelen – királygyilkosság is. Károly Róbertet próbálta láb alól eltenni Zách (Záh) Felicián, Csák Máté egykori híve. A kudarcba fulladt tettre iszonyú megtorlás válaszolt, melynek során a teljes Zách-nemzetséget kiirtották. A véres évszázadokat követően a jelentős, említésre méltó, uralkodóval szembeni politikai gyilkosságkísérletre sokáig kell várni. 1853 februárjában – a Bach-korszak idején – Libényi János szabólegény követett el merényletet Ferenc József ellen. Az ifjú császár – bár a késdöfés a nyakát érte – megúszta, Libényit pedig kivégezték.

Tisza István ellen tüntetnek. 1918-ban meggyilkolták

Bár kisstílű csetepaték, lövöldözések előfordultak, 1918 előtt, a dualista Magyarországon (szemben pl. Olaszországgal és Oroszországgal) nem volt modern politikai terrorizmus. Arra az I. világháború utolsó hónapjáig kellett várni. Ekkor próbálkozott – sikertelenül – Tisza István volt kormányfő likvidálásával Lékai János, a „forradalmi szocialisták” nevű protokommunista mozgalom tagja. Tiszával végül pár nappal ezután leszerelt katonák önbíráskodó különítménye végzett. A Tanácsköztársaság bukása után a szélsőjobboldali terrorizmus létalapja is megteremtődött. (A vörös-és fehérterror történetével itt most nem foglalkozunk. Ugyanis azokat a fennálló államrend mellett, nem pedig ellene követték el.) Magyarországon az illegális kommunista párt elvetette az egyéni – konkrét személyek vagy intézmények rovására folytatott – terrort. Ellentétben pl. Bulgáriával. Ott a Dimitrov vezette kommunisták 1923 után széles körben alkalmazták a „direkt akciót”. A ’20-as években megölik Nikola Milevet, a Szlovet c. lap főszerkesztőjét, Koszta Georgiev tábornokot, majd annak temetésén felrobbantják a Hét Szent Székesegyházat. Eredmény: száznegyven halott (köztük a hadsereg szinte teljes vezérkara). A mészárlást később a BKP katonai osztálya vállalta. Hazánkban ilyen nem volt.

Annál virulensebbnek bizonyult a Horthy-korszak elején az ultrajobbos erőszakhullám. A kormányzó – Bethlen István körének ösztönzésére, a nemzetközi pressziónak engedve – feloszlatta a különítményeket. Aminek közvetlen előzményei a fehérterroristákkal szimpatizálók akciói. 1920 júliusában az Ébredő Magyarok Egyesülete (ÉME) kötelékébe tartozó Illy-csoport merényletet hajt végre a fővárosi Club Kávéházban. Ugyanazon év őszén az ÉME pogrombrigádjai megostromolják a Lipótvárosi Kaszinót. Célpontjaik jól láthatóan zsidó kötődésű belvárosi szalonok. Elkövetőik jórészt antiszemita, soviniszta, protofasiszta félkatonai csoportok, akiknek a mérsékelt pártok felé gesztusokat tévő kormányzó puhának bizonyult. Tehát nemcsak a kommunista felforgatás, de a nyíltan önkényuralomra törő szélsőjobb megrendszabályozását is célozta az 1921. III. törvénycikk „az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről”. Aminek fényes bizonyítéka, hogy a belügyminiszter – két héttel az 1922. októberi Marcia su Roma után – betiltja a Mussolini hazai követőit tömörítő Magyar Fascista Tábort.

Az ébredők pokolgépes akciói folytatódtak. ’23 februárjában sikertelen művelet zajlott Rassay Károly liberális politikus és az Est-székház levegőbe röpítésére. Horthy rendőrsége augusztusban – puccskísérlet gyanújával – őrizetbe veszi az ÉME bizonyos törzstagjait. Ám nevetségesen enyhe ítéletek születnek. 1926 februárjában ugyancsak az ÉME két gyilkosjelöltje követ el merényletet Vázsonyi Vilmos, a frankhamisítási ügyet kivizsgáló bizottság jelentéstevője ellen. A gyanúsítottakat őrizetbe veszik, ám egy héttel később szabadlábra helyezik. Megfigyelhető tehát egyfajta kettősség a horthysta terrorelhárító politikában. Amely igyekezett üldözni a fasisztoid terrort, de láthatóan enyhébben bánt vele, mint a szélsőbaloldalival.

Matuska Szilveszter. A viaduktrobbantás után jött a statárium

A mindinkább tekintélyuralmivá váló Horthy-rezsim a legapróbb vélt bizonyítékra is lecsapott, ha azzal a kommunisták terrorgyanús jellegét kidomboríthatta. Való igaz: a moszkvai emigrációban lévő Kun Béláék a népfrontpolitika 1935-ös bevezetéséig a pártdiktatúra megvalósítására utasították anyaországi elvtársaikat. De pl. az 1931-es (Matuska Szilveszter által elkövetett) biatorbágyi viaduktrobbantáshoz a pártnak semmi köze nem volt. A cselekmény okán bevezetett statárium azonban jó ürügy volt, hogy a KMP illegális vezetőit halálra ítéljék. (A sors iróniája, hogy az egyik kivégzett, Sallai Imre a Tanácsköztársaság Belügyi Népbiztossága politikai osztályának vezető beosztású funkcionáriusaként tényleg felelős volt állami szintű terrorcselekményekért. De a halálbüntetést nem azokért kapta.) Közeledvén a ’30-as évek derekához, a terrorcselekmények megritkultak. (Bár még 1939 februárjában is történt halált követelő bombamerénylet a Dohány utcai zsinagóga lerombolásának céljával.) Az ébredők örökébe lépő nyilasok – növekvő tömegbázisuknak és a hitleri Németország példájának következtében – nem látták értelmét a belpolitikai terrorkampánynak. Eme reményük végül is hiúnak bizonyult. A kormányzó (és pártja), választójogi szűkítésekkel, hangulatjavító-szélfogó antiszemita törvényhozással a náci megszállásig ügyesen akadályozta meg, hogy Szálasiék akár csak relatív többséghez juthassanak. Hitler pedig – a háború utolsó félévét leszámítva – nem számolt velük komoly tényezőként.

1945-ben, a totalitarizmusok impériumváltásával bejövő kommunisták politikájuk szolgálatába állították a terrorfenyegetéssel való riogatást. Amikor 1945-46 fordulóján, Gyöngyös környékén szovjet katonák ellen atrocitások történtek (valószínűleg ebben közrejátszhatott a fosztogató-erőszakoló megszállók iránt táplált lakossági gyűlölet is), a kommunista irányítású politikai elhárítás mindebből terrorista összeesküvést fabrikált. Koholt vádakkal letartóztatták és halálra ítélték Kiss Szaléz paptanárt, a Kisgazdapárt gyöngyösi vezetőjét. A demokráciát csírájában elfojtó Rákosi-rezsim, amely propagandaharsonáiban koncepciós terrorvádak sokaságát vizionálta, a „valódi” rendszerellenes fegyveres akciókról mélyen hallgatott. Még említésükért is börtönt kockáztatott a polgár. A diktatúra elleni igazi szervezkedések (pl. a Fehér Gárda) résztvevőit nem kirakatperben, hanem többnyire zárt vagy szűk körű tárgyaláson ítélték el.

Nagy számban történtek lokális ellenállási cselekmények, szabotázs-és diverzánsakciók. S 1956 nyarán – egy belföldi légi járat nyugatra vitelével – az első magyar gépeltérítés is. Ettől függetlenül is tény: Kubával, a Baltikummal vagy Lengyelországgal szemben – ahol időnként terrorisztikus jelleget öltő gerillaharc folyt a szovjetizálás ellen – Magyarországon erre nem került sor. A forradalmat követően, a 70-es években az önmagát felpuhító pártállam végképp nem gondolta, hogy fegyveres túszejtéssel zsarolná bárki. Mégis megtörtént: 1972-ben kádercsemeték, a határőrlaktanya vezető beosztású tisztjének fiúgyermekei elfoglaltak egy középiskolai lánykollégiumot Balassagyarmaton. Méghozzá apjuk szolgálati fegyverével. Ők – katonacsalád tagjaiként útlevélre hiába várva – a disszidálásnak ezt a módját választották. De a napokig tartó dráma végül az egyik műkedvelő terrorista halálával s a másik elfogásával végződött.

A két leghíresebb magyar terrorcselekmény közös vonása, hogy „fusiban”, magánemberek, nem politikai szervezetek hajtották végre. Ám korántsem a belföldi fegyveresek jelentették a legnagyobb gondot. A Horthy-és a Kádár-rendszernek egyaránt volt olyan időszaka, amikor országunk külföldi politikai desperádók átjáróházává és menedékhelyévé vált. 1934-ben (a Gömbös-kormány idején) Jankapusztán tréningeztek ama usztasa merénylőcsoport tagjai, akik részt vettek Sándor jugoszláv király és Barthou francia külügyminiszter megölésében. A történészi kutatások fényében jól látszik: az akkori budapesti kormány baráti gesztusnak szánta a tábor felállítását a közös ellenség, Jugoszlávia felbomlásért küzdő usztasákkal szemben. De a kényes helyzetben lavírozó Magyarországnak úgy hiányzott a politikai gyilkosságban való bűnrészesség, mint üveges tótnak a hanyatt esés. Így a cselekmény előtt inkább kiszorítani igyekezett az országból őket, mint segíteni nekik. Akár a kádári állambiztonság Carlost. Tény, a világszerte körözött gyilkost a BM elhárítása – a testvéri arab országokra való tekintettel – megtűrte idehaza. Ugyanakkor inkább nyűg volt számukra, mint kedves vendég. Igyekeztek hát rávenni: távozzon.  

© www.wikimedia.org

A rendszerváltás utáni terrorkrónika lapjain fehér foltok és fekete lyukak váltogatják egymást. Tudjuk, 1991 decemberében Ferihegyen a zsidó kivándorlóbuszt két egykori vörös brigádos akarta felrobbantani. De nem tiszta, ki szerette volna ugyanazon évben megölni Antall József miniszterelnököt (ha egyáltalán). Ki robbantott 1994-ben a Parlament egyik kapujánál, ’98-ban Torgyán és Szájer lakásánál, s valóban életveszélyben lehetett-e a 2004-ben hazánkba látogató Mose Kacav izraeli államfő? Volt-e reális terrorveszély a tavalyelőtti kampány idején, netán választáspszichológiai fogás az egész? A legutóbbi hatósági melléfogások fényében pedig: kiderül-e bizonyíthatóan, hogy kik lehetnek a Magyarok Nyilai szervezetnév mögött? Annyi biztos, hogy utóbbiak tudják, mit akarnak. S pontosan felmérik a magyar társadalom ingerküszöbét és önmaguk lehetőségeinek határait. Tisztában lehetnek azzal: a hazai lakosság nem szimpatizálna vérengző tömegmerényletekkel, gyilkosságokkal. Emellett ilyen cselekmények olyan fokú rendőri erőforrás bevetését indokolnák, amely gyorsan a csoport felszámolásához vezetne. Mert ami káderveszteség egy tömegbázissal bíró mozgalomnak szúnyogcsípés, kis létszámú csoportnak végzetes lehet. Végül pedig: technikailag sem felkészültek monstre akciókra. Talán megkockáztathatunk annyit: az eddigi jelek alapján – szűk áldozati kör relatíve puha eszközökkel való terrorizálása – inkább tűnik a dolog imázsépítő médiahekknek, mint véresen komoly akciózásnak. Szemlátomást ügyelnek rá, hogy semmi olyat ne csináljanak, ami a felderítésükért működő gépezetet csúcsfokozatra pörgetné. Úgy tűnik, ők is a fékezett habzású pannon terrorizmus képviselői. Amelyből – szerencsére – hiányzik az igazi fundamentalisták gátlástalan vadsága.

Papp László Tamás