© MTI

Kénytelenek vagyunk elismerni: haszonlevű belpolitikai manőverezés tekintetében a Megegyezés című dolgozat iskolapélda. Ezzel ugyanis Gyurcsány tovább betonozta - a tavaszi fordulat óta amúgy is javuló – pártbéli helyzetét. A vitairatban kifejti: a nyugdíjrendszer, a közalkalmazotti bértömeg, a családi pótlék szent tehén. (A túlfejlett bürokrácia úgyszintén.) Így maximálisan eleget tett a szoci frakció preferenciáinak. Mire az SZDSZ – kiszámítható reakcióval – kategorikusan nemleges véleményezésével lepattintotta a paksamétát. Innentől kezdve a tanulmány szerzőjének dolga pofonegyszerű. Széttárhatja a kezét tagtársai előtt: látjátok, harcolok közös álláspontunk védelmében, de mit tegyünk, ha a volt politikai házastársunk ilyen feltételekkel nem akarja újrakötni a bontott frigyet. A dörzsölt kereskedő először mindig irreális árajánlatot tesz. Hogy aztán beérje felével-kétharmadával.

Valószínű, hogy a zárt ajtók mögött folyó tárgyalássorozat végterméke kompromisszum lesz. Gyurcsányék belemennek némi államháztartási költségcsökkentésbe. Annyiba, mely szimbólumnál több, cselekvésnél kevesebb. Mely szerkezetváltásnak gyér, de a költségvetés átveréséhez doszt elég. Persze Fodor Gáborék elviekben megtehetik, hogy nemcsak a dolgozatot, hanem Gyurcsány személyét is elvetik. De ugyan ki jöhet Fletó után? Szili Katalin, Kiss Péter, Szekeres Imre, Juhász Ferenc vagy Lendvai Ildikó. Akik kivétel nélkül baloldalibbak a miniszterelnöknél. Márpedig, ha a jelenlegi kormányfővel nem tudtak a liberálisok dűlőre jutni, hogyan tudnának olyasvalakivel, aki őnála is nagyobb svunggal nyomatékosítja a frakció és a párttagság „talpasainak” akaratát?

Ráadásul Gyurcsány távozása (vagy háttérbe szorulása) nem igazán Fodor pártját erősítené. Valószínűbb, hogy az MSZP profitálna belőle. Frissített arculatú, hitelesen baloldali (vagyis piaci zöngéktől mentes nyugdíj-és árpopulista) néppártként tüntetheti fel magát. Félig-meddig elmenvén Fico-irányba. Gondoljunk bele, ha SZDSZ-vétó okán év végén megbukik a költségvetés (és miniszterelnökként Fletó), akkor pártja 2009 tavaszán azzal kampányolhat az előre hozott választásokra számítva, hogy inkább lemond a hatalomról, de nem engedi, hogy a gaz piacpártiak elvegyék a 13. havi nyugdíjat, közalkalmazottak tömegeit bocsássák el, juttatásokat vonjanak meg. S ezzel a véghajrában megszorongathatják a Fideszt is.

Sanszos, hogy a liberális képviselőcsoport behódol. Merthogy népszerűtlen intézkedésekhez való ragaszkodással kormánytöbbséget felszámolni nem a legnyerőbb startpozíció egy választáson. A néhányszázaléknyi konzekvens piacpárti szavazóréteg kegyeletből, nosztalgiából, szolidaritásból voksolhat ugyan az SZDSZ-re. De mit remélhet attól? Ha Orbán győz, jelen szituációban abszolút többséget kap. Attól fogva pedig Fodor (és Kóka) számára nincs ütőlap a partiban. Ha pedig csoda révén mégis a balliberális erők nyernének, akkor folytatódhat a terméketlen, parttalan huzakodás az MSZP-vel. Egy narancssárga-kék pártkoalíció viszont a jobboldal szadeszfóbiája és a liberálisok Orbán-fóbiája miatt gyakorlatilag szinte kizárt. Amellett az SZDSZ többet kockáztat a baloldalnál egy időközi választással. Utóbbinak – ha kikap is – biztos parlamenti helye van. Előbbinél ilyesmire mérget aligha vennénk. Sok csalódott törzsszavazójuk otthon maradhat.

Fennforgó szituáció tipikus példája annak, mikor a pártpolitikai (és szavazói) önérdek ütközik a gazdaság-és szociálpolitikai realitással. Tisztában van ezzel Gyurcsány is. Amit tennie kéne, azzal nem lehet nyerni. Viszont amivel győzhetne, az kivitelezhetetlen és ennek elfedésével csak növeli a bajt. Irománya kifejezetten önleleplező mű. „A következőkben a reformpolitika folytatása mellett fogok érvelni.” – írja legelöl. De a második oldalt úgy indítja, „…nincs szükség további fájdalmas költségvetési kiigazításra, mi több, a nagy állami rendszerek átalakítása, a szerkezeti reformok sorában sem várnak ránk mély konfliktusok sokaságát előidéző döntések. A régi viszonyok lebontása helyett egyre inkább az építkezésen van, lesz a hangsúly.”

Márpedig ilyen reform csak tündérmesében létezik, vagy ott se. Egyrészt olyan strukturális átalakítás, mely nem jár együtt húsbavágó érdekütközések tengerével, nincsen. Ha lenne, gyerekjáték volna átvinni a társadalmi közegen. De nem az, hanem izzadságos harc. Másfelől: a reform nem folytatódik. Merthogy nem folytatható valami, ami el sem kezdődött. Szimpla manipuláció, amikor Gyurcsány a büdzséegyensúly rövidtávú helyreállítását szolgáló, 2006 nyara utáni közteher-és bevételnöveléseket reformnak titulálja. Az tüneti kezelő életmentés volt. Viszont a nagy ellátórendszeri és államháztartási struktúraváltás népszerűségféltés miatt elmaradt.

„Az illúziókeltés tükörképe, amikor úgy ígérünk adó- és járulékcsökkentést, hogy nem mondjuk meg, ennek következtében kinek fog kevesebb jutni a tortából, kinek fog hiányozni az így elmaradt bevétel.” – szögezi le Gyurcsány. Ugyanakkor ő maga is űzi ezt az általa kárhoztatott játékot. Igyekszik ama szemfényvesztést valóságnak eladni, hogy nem kell itt semmiféle lényeges közkiadást csökkenteni, egyszerűen rendesen kellene adózni.

Mint kinyilatkoztatja, „a demokratikus Magyarország törvényei, jogszabályai közös társadalmi, gazdasági életünk mindenkire kötelező feltételeit, kereteit adják, tehát sem az állam, sem az állampolgár nem dönthet arról, hogy azokat betartja-e vagy sem. Magunk mögött kell végre hagyni a pongyola Magyarország hétköznapi és hivatalos rendetlenségének világát, nincs okunk arra, hogy megmagyarázzuk, kit miért mentünk fel a szabálytisztelő, szabálykövető magatartás alól.” Mely persze álszent elsumákolása a ténynek, hogy a jelenlegi vállalkozói adójogszabályok betarthatatlanok. Nem lehet ugyanis többet kivetni a magángazdaságra, mint amennyit az elbír. Különben a cég dönthet: csal vagy tönkremegy. Irreális adókat erőhatalommal behajtani képtelenség. Hiszen minél erőszakosabban sajtolom ki a pénzt belőlük, annál több dobja be a törülközőt. Így hát a bevételek visszaesnek.

Szerzőnk nem hajlandó elismerni: bevétel-és kiadáscsökkentésnek szinkronban kell lennie. Vagyis, ha komoly adókurtításban gondolkodunk, akkor bizony hozzá kell nyúlni az ezekből finanszírozott költségvetési tételekhez. Momentán néhány óriáscég, pár százezer magánvállalkozó és úgy másfél-kétmillió magánalkalmazott tart el nagyjából hét-nyolcmillió nyugdíjast, közalkalmazottat, segélyezettet, munkanélkülit, egyetemistát, gyermeket. Az ország elöregszik, amit fokoz a kvalifikált, fiatal munkaerő lassú, de növekvő tendenciájú külföldre vándorlása. Ténykérdés, hogy a közjuttatások átlaga a gazdaság teherbíró képességével összevetve magas. A szisztéma fenntarthatatlan.

Tudja ezt Gyurcsány is, de nem mondja. Hiszen a tömegdemokráciák működésének egyik paradoxona, hogy elméletben az igazmondásra alapozódnak, de a gyakorlatban az emberek többsége csak addig szereti az igazságot, míg az bele nem ütközik saját hitébe vagy érdekébe. Ugyan ki fog lelkesen rábólintani arra, hogy elvegyenek nyugdíjából, fizetéséből, segélyéből, vagy elbocsássák, csakhogy másvalaki kevesebbet adózzon? Magyarországon a lakosság többsége – közvetlenül vagy indirekt módon – az államból él. Az ő érdekeiket sérteni komoly kockázatot jelent.

Gyurcsány skizofrén mutatványra készül. Párhuzamosan akarja az elvetélt reformkurzust temetni, illetve úgy tenni, mintha élne s a legjobb egészségnek örvendene. Lényegében fantomkormányzásra készül. Aztán pedig rátolja az elodázott lépések miatti csőd terhét utódjára. Eddig úgy tűnik, mindez sikerül is neki.

Papp László Tamás