Gyurcsány és Orbán. Mostantól együtt sírnak, együtt nevetnek © AP

Egy: a válság bűnös elbagatellizálása. Magyarországot csak a világméretű vihar „oldalszele” éri el – hallottuk hetekig. Ennek az egyébként a jegybanki vezetőktől eredeztethető mondatnak az amerikai és európai bankcsődökig volt létjogosultsága a befektetők megnyugtatásában, utána viszont a kincstári optimizmus kontraproduktív lett. Az illetékes elvtársak hazugságára szocializált lakosság ekkor kezdte érteni, hogy milyen nagy a baj, az elmúlt években a hazudós magyarokhoz hozzászokott világ pedig ekkor kezdett el igazán idefigyelni. Észre kellett volna venni, hogy Magyarország messziről alig különbözik a magas eladósodottsággal, erős nemzetközi pénzügyi kitettséggel, és rossz piaci kilátásokkal bíró autóipari cégektől: a magyar állampapírok – ezekhez hasonlóan – az elsők között lesznek, amelyektől mindenki szabadulni akar. A válság elbagatellizálása folytatódik: a múlt héten Bajnai Gordon gazdasági miniszter büszkélkedett a CNBC kamerája előtt, hogy Budapestnek „mélyzsebű” barátai vannak, akik, ha kell, segítenek. Nekünk nem kell tehát semmit tenni, majd jönnek a lovagok fehér lovon. Mi ez, ha nem felhívás keringőre?

Kettő: veszélyben a haza! A gonosz spekulánsok támadás alá vették az országot – mondták szinte naponta a politikusok, akik szerint ellenállunk, visszavertük az első rohamokat. A csordától lemaradt antilopok vagyunk, amelyre most egy egész oroszláncsapat vadászik – sugallta a CNBC közönségének a jegybankelnök, és már az óvodában is azt harsogják a gyerekek, hogy mi nem vagyunk Izland, lám, itt még egy nyamvadt gejzír sincs. Ugye nem kell magyarázni, mennyire vicces épp a spekulánsoknak szóló tévécsatornán ütni a spekulánsokat az ’50-es éveket idéző dumával. Az Izlandtól való kétségkívül számos földrajzi, botanikai és persze makrogazdasági különbség hangsúlyozása fontos, de rendszeres felemlegetése éppen az ugyancsak meglevő rémisztő hasonlóságokra irányítja rá a figyelmet. (Csak jelzem: nehogy a CNBC megtalálja a Tihanyi-félszigeten egykor működő gejzírek kúp alakú maradványait!) A spekulánst verő, hazát védelmező szerep a piacellenes magyar közönség előtt lehet népszerű, de hatása pontosan a Lajtáig tart.

Három: rohangálás fűhöz-fához A bénázásos túlmozgás csúcsa, a kétségbeesés egyszerűen dekódolható jele az, amit a kormányzat előadott telefonálgatásban, Washingtontól Brüsszelig való szaladgálásban. Remek időzítéssel először a világ pénzügyi rendszerében utolsó menedékként ismert Valutaalapnál sikerült elérni, hogy biztosítsa támogatásáról az országot. Egy közös imádsággal egybekötött sürgős pápai audencia vagy a békefenntartók behívása persze nagyobbat szólt volna, de a hatás így sem maradt el: a már idézett CNBC-nél akkor dönthették el, hogy leszervezik a pesti utat. Gyurcsány Brüsszelig szaladt az Orbán által most támogatott négypontos kormányzati javaslatcsomaggal is, ami azt célozza, hogy az unió lazítsa a maastrichti szabályokat, tehát segítse meg azokat, akik eddig semmit nem tartottak be belőlük, sőt évekig még az adatokat is behazudták. Mentsék meg bűnös lelkünket! Gondolom, nem kell ecsetelnem, hogy mi a realitása ezeknek a hiteltelen javaslatoknak, az előterjesztő személye erősen kétségessé teszi az elfogadásukat, kár ezekre időt, diplomáciai erőfeszítést és kormányzati erőforrást pazarolni. A telefonálgatás olcsóbb ugyan, de legalább annyira veszélyes, mint a rohangálás. Gyurcsány csak az utóbbi három napban a brit miniszterelnök hívását fogadta, és az orosz elnököt (őt vajon minek?) hívta; ezt a híváslistát utoljára tényleg az bedőlt Izland miniszterelnökének sikerült felmutatnia.

Négy: látszategység felmutatása. Nemzeti csúcs, politikai csúcs, mindez nem más, mint a semmi passzírozása és a felelősség elmaszatolása. Szép régi magyar hagyományok követéséről van szó, amiben immár – mint a hétvégi levél is mutatja - Orbán is partner. A baj ezzel a tradícióval az, hogy a válságos napokban a cselekvésképtelenség tudatát és látszatát erősíti kifelé. Egységet nem a látszatcselekvésben, hanem az igazi cselekvésben, nem a válság közös erővel történő kommunikálásában, hanem egy hatékony cselekvési terv együttes képviseletében kellene felmutatni.

A hétvégét és az elmúlt hetet – nem utolsósorban a jegybanki vezetés lélekjelenlétének és szakértelmének köszönhetően – sikerült túlélni, Magyarország helyzete azonban alapvetően nem változott (magas állami, lakossági és vállalati eladósodottság, devizafinanszírozási kitettség, folyó fizetési mérleghiány, alacsony növekedési kilátások, kisebbségi kormány, politikai kockázat stb). Miközben a 300 bázispontos kamatemeléssel a jegybank szinte elment a falig, a lehetőségeinek a határáig, a kormányzat elmulasztotta, hogy a kamatemelés hatására a saját programjával rácsatlakozzon. Egy olyan programmal, amit szegény Simor András már hetek óta szajkóz, és amelyben előbb a stabilitás megteremtése szerepel, csak ezután a versenyképesség javítása. A program egyszerre szól Gyurcsánynak és Orbánnak is.

Tehát: az idei és jövő évi költségvetési hiányt a mostani terveknél is drasztikusabban kell leszorítani. Hiába büszkélkedhetünk az elmúlt két évben valódi javulással, a mostani válság a bizalomról is szól, és el kell fogadnunk, hogy nem rólunk mintázták az őszinteség szobrát, nem bíznak bennünk. Ehhez a második Bokros-csomaghoz kellene Orbán igazi támogatása. A szigor mellé értelmes és hiteles, több évre szóló – a szociális rendszert is érintő – kiadáscsökkentési programot kell párosítani, olyan mértékűt, ami egy vagy két év múlva már adócsökkentést, tehát a gazdaság élénkítését is lehetővé teszi. Ehhez pedig Gyurcsány és az MSZP támogatása kellene. Egy ilyen hiteles, több éves programmal aztán már lehetne házalni külső segítségért – az Európai Központi Banknál, az IMF-nél, Brüsszelnél.

Ha nem változtatunk, akkor tényleg csak idő kérdése az újabb jelentős forintgyengülés és az összeomlás. Abba kellene tehát hagyni végre a válság elbagatellizálását, a fűhöz-fához rohangálást, a látszatcselekvést és észre kellene venni, hogy igazi tennivalók vannak.

Mózer András