Horthy bevonul Kassára. A baloldal is lelkesedett.

Az I. világháborút lezáró trianoni békeszerződéssel Magyarország területe – nem számítva a jelentős belső önállósággal bíró Horvát-Szlavónországot – 282 870 négyzetkilométerről 92 963 négyzetkilométerre, lakossága 18 264 533 főről 7 615 117 főre csökkent. Kerekítve 3 millió 227 ezer magyar került a csonka ország határain kívülre, közülük 1 millió 72 ezer csehszlovák uralom alá. Olyan, túlnyomó részben magyar etnikumú és a magyar történelemben fontos szerepet vitt városokat veszített el az ország, mint Arad (lakosságának 73 százaléka volt magyar az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó, 1910-es népszámlálása szerint), Kassa (75 százalék), Kolozsvár (83 százalék), Nagyvárad (91 százalék) vagy Zenta (92 százalék). A trianoni katasztrófát követően a magyar állami vezetés elsődleges külpolitikai célja az elcsatolt országrészek, vagy azok minél nagyobb részének békés úton történő visszaszerzése volt.

Az ország vezetése a harmincas években úgy látta, hogy az erősödő Harmadik Birodalom az a nagyhatalom, melynek a segítségével a revíziós célok megvalósíthatóak. 1938. március 13-án megtörtént az Anschluss, így Magyarország határos lett a náci Németországgal.

Az 1938. szeptember 29-i müncheni, az Egyesült Királyság, Franciaország, Németország és Olaszország által aláírt egyezmény értelmében Csehszlovákia átadta Németországnak a túlnyomó részben németek által lakott területeit. A müncheni konferencia Magyarországgal, illetve a felvidéki magyar kisebbséggel közvetlenül nem foglalkozott. Az egyezményhez csatolt záradék viszont javasolta, hogy a magyar és a csehszlovák kormány egyezzék meg a magyar kisebbséggel kapcsolatos vitás kérdésekben.

A magyar-csehszlovák tárgyalások 1938. október 9-én kezdődtek Komáromban. Kánya Kálmán magyar külügyminiszter először az egész magyarlakta határ menti sáv átadását követelte, valamint azt, hogy a szlovákok és a rutének lakta vidékeken rendezzenek népszavazást a hovatartozás kérdéséről. A szlovák küldöttek először viszont csak a magyar területek autonómiáját, s a második fordulóban is csak a Csallóköz átengedését ajánlották föl. A további tárgyalások során a két álláspont jelentősen közeledett egymáshoz. A magyar fél a határ menti magyar sávra korlátozta igényét, melynek túlnyomó részét végül a szlovák delegáció is jogosnak ismerte el. Továbbra sem tudtak azonban megegyezni a magyar nyelvhatár északi peremén fekvő fontos városok – Pozsony, Nyitra, Kassa, Ungvár, Munkács – és ezek közvetlen környékének hovatartozásáról. A müncheni megállapodás értelmében ezek után a müncheni szerződés aláíróinak kellett volna egy újabb konferenciára összeülniük, ám miután az Egyesült Királyság és Franciaország érdektelenséget nyilvánított az ügyben, német-olasz döntőbíráskodásra került sor.

A bécsi Belvedere palota Márványtermében 1938. november 2-án kihirdették az I. bécsi döntést. (A Kánya által vezetett küldöttség által aláírt szerződés itt olvasható.) Ennek értelmében 11 927 négyzetkilométer tért vissza az anyaországhoz, 1 millió 58 ezer főnyi, 86,5 százalékban magyar lakossággal. Az 1941-es magyar népszámlálás 1 062 022 lelket számolt ugyanezen a területen. Az említett városok közül Pozsony és Nyitra Cseh-Szlovákiáé maradt, Kassa, Ungvár és Munkács Magyarországhoz került. (A kötőjeles írásmód annak köszönhető, hogy miután október 6-án Szlovákia, 8-án Kárpát-Ukrajna deklarálta autonómiáját, az ország nevének írásmódját is megváltoztatták.) Ugyancsak visszatért Magyarországhoz Észak-Komárom, Érsekújvár, Léva, Losonc, Rimaszombat, Jolsva – jolsvai élményein alapszik Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött című regénye –, Rozsnyó és Beregszász. Az I. bécsi döntéssel egyidejűleg Németország annektálta Pozsonyligetfalut és Dévényt.

Az I. bécsi döntést a magyar közvélemény kitörő lelkesedéssel fogadta. Nemcsak a hivatalos Magyarország ünnepelt, hanem annak ellenzéke – beleértve a baloldali ellenzéket – is. „A magyar területek visszacsatolása egyetemes nemzeti érdek és az egész nép számára lesz örömteljes nagy esemény, ha megtörténik. […] A felvidéki magyar terület visszacsatolása […] egy brutális igazságtalanság immár elháríthatatlan jóvátétele, amelyet egész Európa szükségesnek ismert fel” – írta 1938. október 5-én a Magyarországi Szociáldemokrata Párt lapja, a Népszava.

A már említett 1941-es népszámlálás 77 700 izraelitát talált a visszacsatolt területen. Túlnyomó részük magyarnak érezte magát és szívesebben tartozott az I. zsidótörvényt már 1938 májusában életbeléptetett Magyarországhoz, mint a demokratikus, sok tekintetben nyugatias Cseh-Szlovákiához. Elmondható tehát, hogy teljes nemzeti egység alakult ki az I. bécsi döntés megítélésében. A revíziót verssel köszöntötte nemcsak Szabó Lőrinc, hanem az akkor már rendkívüli tekintélynek örvendő, politikailag ugyanakkor igen mérsékelt Babits Mihály is.

Gróf Esterházy János. Fellépett a deportálások ellen © www.mult-kor.hu

A komáromi és kassai bevonuláskor Horthy Miklós kormányzó népszerűsége a csúcspontjára jutott. Politikai téren Imrédy Béla miniszterelnök is profitált a terület-visszacsatolásból. A felvidéki magyar pártok még 1936. június 21-én közös szervezetbe tömörültek Egyesült Magyar Párt néven. A párt irányítása 1938 végén szinte teljesen a mind szélsőségesebb, imrédistává váló, 1944-ben belügyminiszterként a zsidóság deportálásában főszerepet játszó, s 1946-ban háborús bűnösként „lőpor és golyó” által kivégzett Jaross Andor kezébe került. A másik nagytekintélyű vezető, gróf Esterházy János a Szlovákiában maradt mintegy hetvenezres magyarság politikai képviseletét irányította; 1942. május 12-én a pozsonyi parlament egyetlen képviselőjeként szavazott a felvidéki zsidóság deportálásáról szóló törvény ellen. A magyar parlamentbe bekerült huszonhat felvidéki képviselő Imrédy táborát gyarapította. Az új országrészt először katonai, majd 1938. december 21-étől polgári közigazgatás alá helyezték. A visszacsatolást a parlament az 1938. évi XXXIV. törvénycikkel, november 13-án iktatta törvénybe.

A Dél-Felvidék revíziójában fontos szerepet kapott az úgynevezett Rongyos Gárda. Az eredetileg 1919-ben alapított és a Lajtabánság kikiáltásának fegyveres hátterét biztosító szabadcsapatot 1938 áprilisa és szeptembere között, kifejezetten a felvidéki revízió érdekében szervezték újjá, mintegy kilencezer fővel. Október első napjaiban diverziós céllal mintegy ezer önkéntes gárdista szivárgott át a csehszlovák határon. A gárdisták telefon- és távírókábeleket vágtak el, csehszlovák katonai alakulatok ellen hajtottak végre gerillaakciókat, szabadidejükben pedig a polgári lakossággal – különös tekintettel a zsidókra – szemben, egészen ritka brutalitással kegyetlenkedtek. Egyik vezetőjük a szakmát magas szinten űző, képességeit már Orgoványon, az 1919-es fehérterrorban megmutató Héjjas Iván volt.

Az I. bécsi döntés – bár etnikailag teljesen korrekt volt – egy olyan szövetség felé vezette Magyarországot, amely 1944-45-re a teljes pusztulást hozta magával. 1939. február 24-én Magyarország aláírta az Antikomintern Paktumot, április 11-én pedig – német nyomásra – kilépett a Népszövetségből. Ekkor már Magyarországé volt a Kárpát-Ukrajna néven 1938 októberben autonómiát kapott Kárpátalja, Cseh-Szlovákia pedig megszűnt létezni.

De ez innentől már egy másik történet.

Szegő Péter