Gazprom széhkáz Moszkvában.Putyin ökle?

Szinte menetrendszerűen tört ki a telente hovatovább kötelezővé váló orosz-ukrán gázkonfliktus. Mely nyilvánvalóan több mint puszta állam-és vállalatközi elszámolási nézeteltérés. Ugyanis Kijevet - energia-fogyasztói magatartása miatt -   2004 után tették rigorózusan kezelt pénzbehajtási feketelistára. Párhuzamosan azzal, hogy a nép a korábban Moszkva-párti ukrán vezetést nyugatbarát adminisztrációra cserélte. Valószínű, hogy az ország tartozását   a Kucsma-érában (vagy a Kreml-kompatibilis Janukovics győzelme esetén) a Putyin öklének számító Gazprom rugalmas, csendes módon, semmiképpen nem ilyen ultimátumszerűen intézte volna.

A mostani fenyítés baljós üzenet nemcsak a függetlenedni próbáló Ukrajnának, de az Oroszország „hátsó udvarának” tartott érdekszférát (pl. a Grúzia melletti kiállással) sértő nyugati civilizációnak is. De kár előre félni a gázcsap elzárásától.   Ugyanis az energiablokáddal való zsarolás kétélű fegyver. Bumeráng, amely használójának nagyobb sérülést okozhat, mint a leteríteni kívánt célpontnak.

A globalizálódott nemzetközi kereskedelem az interdependencia, vagyis a kölcsönös függőség elvén alapul. Fenti elv az energiahordozók világpiacán annyit jelent, hogy nemcsak a fogadó országoknak (pl. hazánknak és számos uniós tagállamnak) van égető szüksége a gáztranszportra. Hanem a termelőnek is az ennek révén szerezhető valutabevételre. Ráadásul itt – az energiakincs birtoklása miatti látszólagos fölénye dacára – Oroszország a kiszolgáltatottabb.

Putyin (és Medvegyev) jól tudja: ha túlzásba viszik a játszadozást, a csővezetékek szabályzókarjával, az éppenséggel a „zsaroló oroszokat” megkerülő Nabucco-projekt felgyorsítására ösztönözheti az euroatlanti kultúrkört. A földgáz nem orosz specialitás. Több helyről is beszerezhető. Viszont a Szovjetunió hajdani „anyaországa” és jelenlegi legnagyobb utódállama, Oroszország exportképes ipari struktúrája monokulturális jellegű. A banánköztársaság mintájára tekinthetjük gázköztársaságnak. Külkereskedelmi bevételének oroszlánrésze a fosszilis energiahordozók világpiaci értékesítéséből származik. Nincsenek versenyképes multinacionális óriáscégei, csúcstechnológiai iparágai. 

Hónapokig eltartó totális gázstop nyilván nálunk (és máshol) is drasztikus korlátozásokat indokolna. Az ipar kénytelen lenne átállni szén-és olajtüzelésű hőerőművekre, de a lakossági fűtés átállítása is nehézségekbe ütközne. Valószínűleg felemésztődnének a stratégiai tartalékok. Oroszország és a Gazprom költségvetéséből viszont akkora bevétel esne ki, hogy az (pláne a gazdasági világválság csúcsán) a fejlődő világ szintjére taszítaná azokat. A nyugati világ alapértékeit megvető orosz energiacézárok (és arab olajsejkek) számára frusztráló, de tény, hogy luxusjólétüket a demokratikus piacgazdaságoknak köszönhetik.

A nyugati világ horribilis mérvű, pazarló energiafogyasztása (az USA közútjait domináló benzinzabáló autószörnyektől, a felesleges, drága státusszimbólumokat megvásárló öncélú presztízsfogyasztó-szemléleten át a távhő-vámpír magyar panelházakig) finanszírozza az energiatermelő peremországok működőképességét. Így azoknak nem érdeke, hogy vevők energiatudatos, takarékos ügyféllé váljanak. Miként alternatív energiaforrások széles körű térhódítása sem. Hanem pont a minél több energiát igénylő, önpusztító túlfogyasztás fenntartásában utaznak. Hisz népük lojalitását csak ezzel képesek megfizetni.

Kicsit visszanézve: a XIX-XX. század fordulóján (és utána) az arab világ, illetve Oroszország területén is a nyugati tőke (és szakértelem) rakta le a korszerű olaj-és gázkitermelés alapjait. A fejlett kapitalista országok nemcsak felszínre hozói, de piacai is voltak a folyékony vagy légnemű energiának. A fekete (és kék) arany révén szerzett hatalmas bevételek segíthettek volna eme premodern társadalmak civilizációs ugrásában.

Csakhogy – demokratikus tradíciók híján  - ezen országokban antidemokratikus, korrupt, abszolutista hatalom állt szemben az ugyancsak demokráciagyűlölő, utópista ellenzékkel. Oroszországban a tehetetlen, inkompetens, bizantinus cári önkényuralmat – kérészéletű többpárti intermezzo után – a bolsevikok váltották fel. Akik persze rögvest államosították az olajipart. (Tetemes veszteséget okozva a befektetőknek.) Az Öbölben dekadens, a pénzt luxuskiadásokba ölő sejkek és emírek, valamint iszlám fundamentalisták közül lehetett választani. (A maroknyi demokratikus ellenzéket lemészárolták vagy száműzték.) Az utópia győzelme tönkretette Oroszországot. Mely az utóbbi húsz évben sem tudott működőképes, váltógazdálkodáson és valódi pluralizmuson alapuló rendszert felépíteni.

 

Lényegében az előző diktatúra rettegett titkosrendőrségének emberei által irányított tekintélyuralmi szisztéma jött létre. Amely a Jelcin-éra korrupt magánoligarcháit a pártállami oligarchiával váltotta fel. S atomrakéták és tankhadosztályok helyett a csővezetékek fölötti uralomban látja a jövőt. Holott okulhatna a sivatagi olajmonarchiák sorsán. Ahol – hiába a tengernyi pénz – gyakorlatilag megállt az idő. A hipermodern felhőkarcolók árnyékában középkori mentalitás honol. Nyilvános kivégzések, rabszolgasorban tartott nők, döbbenetes vallási bigottság. A gazdaság mit sem ér fejlődésképesség, innovatív készség, társadalmi felvilágosodásra való hajlandóság nélkül.

 

Oroszország – Nagy Pétertől Sztolipinig, majd a sztálini iparosítás és a hruscsovi utolérés-kampány idején – egyszerre próbálta másolni és legyőzni a Nyugatot. Csakhogy az intézkedések többnyire megrekedtek technológiák, intézmények pragmatikus átvételében. Valamint – az alulról építkező, szerves nyugati társadalomfejlődés helyett – felülről vezérelt erőszakos és zsarnoki „modernizációban.” Gazdasági, közigazgatási reformot akartak demokratikus politikai reform nélkül. Ami persze nem működik. Illetve Szingapúr és Kína esetében bejött. Csakhogy a hivatkozott országok – energiaoázisok híján – kénytelek voltak piaci elvek mentén összedolgozni a nyugati tőkével. Puszta nyersanyag- és üzemanyag-bányászat helyett a szolgálató- és műszeriparban szaktudást igénylő valódi (vagy virtuális, pl. pénzügyi) termékeket készíteni.

Papp László Tamás