Bajnai Gordon színre lépését az tette lehetővé, hogy jelen pillanatban az országházi többséget alkotó formációk nem látnak rajta kívül más megoldást. Bármilyen különösen hangzik, egy mielőbbi rendkívüli időközi választás nem a Fidesz, hanem az MSZP érdeke lett volna. Egy füst alatt lezavarva az uniós választással, gerjesztve az Orbán-fóbiát, kritizálva - némi posztkádári demagógiával adagolva - a reformokat sürgető nemzetközi bankvilágot, könnyen feltornászható lett volna néhány százalékkal a támogatottság. Egy 2009 nyarán hivatalba lépő Orbán-kormány olyan drasztikus juttatás- és kedvezménymegvonó intézkedésekre lett volna rákényszerülve, amelyek lehetővé tették volna a baloldalnak a jövő őszi helyhatósági szépítést.

A fenti konstrukció természetesen a szocialisták önkormányzati pozícióviselőinek lett volna érdeke. Lévén, hogy egzisztenciájuk részben vagy teljesen független az országgyűlési-kormányzati mandátum- és pártarányoktól. (S persze ők lehetnének a politikai inga jobbról balra történő visszalendülésének legnagyobb nyertesei.) Ugyanakkor az MSZP párt- és kormánytisztviselői, honatyái (-anyái) egzisztenciális veszélyként élnének meg egy számukra kedvezőtlen választási eredményt. Valószínű, hogy sokaknál ez nem csupán mandátumuk, de egyben közéleti pályafutásuk befejezését is jelenti. Így logikus részükről a status quo őrzése. A „köznép”, a talpas párttagság rettegése a kétharmados Viktortól, az „Orbán-restaurációtól”, (melyet tudatosan is szítanak), lehetetlenné teszi a józan paraszti latolgatást. Mindamellett a hatalomvesztés óriási átrendeződést generálhat majd a baloldalon.

Bajnai Gordon. Trójai faló? © MTI

E tünetek összesűrűsödve jelentkeznek az SZDSZ háza táján is. Vezetőik szóban számon kérték ugyan a reformkurzus elszabotálását, felpuhulását, de addig soha nem merészkedtek, hogy az veszélyeztesse a koalíciót. Ugyan tavaly ilyenkor papíron szakítottak a kormánypártisággal, de csendestárs-kültagként tovább tevékenykedtek a Gyurcsány Zrt. berkeiben. Formálisan megszűnt ugyan státuszuk a végrehajtó hatalomban, de a balliberális gazdasági klientúra és médiaholdudvara ebből semmit sem érzett.

Változatlanul fennmaradt a Gyurcsány-Kóka-tengely, amelynek jegyében az SZDSZ-frakció a parlamenti többség hivatalos megszűnése után is garantálta a kormány regnálását. A párttagság, illetve a liberális értelmiségiek egy része, valamint hírmondónak egy-két politikusuk vállalni látszott a nyílt és tényleges szakítást. De a frakciótagok és az ügyvivők hangadói mindig keresztülverték a kormány támogatását. Csakhogy minél tovább várnak a szakítással, annál rizikósabb lesz a kiugrás. Nehéz szánakozásmentesen tekinteni rá, hogy a piac láthatatlan kezére esküdő, szavakban állami kiadáscsökkentést hirdető megélhetési liberálisok mennyire félnek attól, hogy a nép leépíti őket. S akkor, kihullván a pikszisből, a magánszektorban kell boldogulniuk. Egzisztenciájuk féltése bírta rá őket arra, hogy támogassanak egy olyan kormányt, amelynek gazdaságpolitikája már nyomelemekben sem tartalmazott szabadpiaci, neoliberális összetevőket.

A két párt egymás foglyaként sodródott a végzete felé. Mely eljött, amikor a hazai újraelosztási-ellátórendszeri válságot tovább súlyosbította a begyűrűző világgazdasági válság. Hazánk a gazdasági fenntarthatatlanság és a politikai kormányozhatatlanság szakadéka felé robogott.

Ekkor hajtott végre Gyurcsány önpuccsot, érezvén, hogy ritkul körülötte a levegő. Ezt azután követte a körhintára ültetett (ál)jelöltek szédült forgása. Nagy presztízsű, világszerte jegyzett gazdasági szakértők (pl. Surányi György) mind nemleges választ adtak. Egyik-másik talán megszimatolta, igencsak kilóg a lóláb. S magukban rákérdeztek: hogyan garantálna reformokat ama többség, amely hét év alatt egyetlen tartósan pozitív intézkedésre nem volt képes?

A személyi javaslatokba belefásult MSZP és SZDSZ végül elfogadta a Gyurcsány által mindig is preferált Bajnai jelölését. Bajnai vállalta a rigorózus csődgondnok hálátlan és népszerűtlen szerepét. Gyurcsány azonban korántsem tervez visszavonulást a politikai életből. A háttérből próbál majd meg irányítani.

Egy lehetséges forgatókönyv szerint Bajnai jövőre beharangozott hatszáz milliárdos kiadáscsökkentése átmeneti lélegzethez juttatja fuldokló nemzetgazdaságunkat, megnyugtatja a pénzüket féltő külföldi hitelezőket. Ám költségvetés aligha lesz már belőle. Őszig kihúzni - ez a cél. Ha odáig eljutnak, gyerekjáték lesz Bajnait leütni a sakktábláról, a büdzsét addig puhítani, míg az SZDSZ-nek bevállalhatatlan lesz és populista félfordulattal demagógiaversenyre lehet kelni Orbánnal. Aztán szeptember beköszöntével lehetne választást kiíratni, a büdzsé (és a megszorítások) terhét rátolni a Fideszre. A gond mindezzel csupán annyi, hogy ismét rámenne teljes év a gazdaság- és társadalompolitikai helybejárásra. Amitől az ország húzná a rövidebbet. Továbbá leesne a szakadék aljára. Összezúzva magát. Nem kicsit, nagyon.

Papp László Tamás