Módszertani szamárvezető

Jelen cikk szerzője olyan göcsörtös fába vágja kommentátori fejszéjét, amely még ki sem nőtt. A jövő évet megsaccoló prognózis afféle, mintha az étteremkritikus az ízlelőbimbói helyett a tegnapi menüből és a konyhai sürgés-forgás mibenlétéből akarná leosztályozni a szakács fazekába csak most kerülő új gasztronómiai költeményt.

A politikai folyamatok előrejelzése legalább annyira bizonytalan, akár az időjárásé, sőt. Szemben a meteorológiával – amely mégiscsak fizikai törvényszerűségekkel dolgozik – a közéleti játéktérben ott a kiszámíthatatlan, gyakran irracionális humán faktor. A politológia, mint jóstudomány legtöbbször ugyanazért mond csődöt, amiért – szerencsére – a tervgazdaság, illetve általában az emberiséget faji, szociális vagy vallási utópiák mérnöki terepasztalának gondoló totalitarizmus is csúfosan elbukott. Ugyanis gyakorlatilag képtelenség hónapokra-évekre előre lebontva, pontosan kiszámítani, az emberek milliói (milliárdjai), hogyan, mit és mennyit fognak vásárolni, hány gyereket szeretnének – és kire voksolnak. Akik tuti jövendőmondó receptekkel, csalhatatlan forgatókönyvekkel házalnak, azok (legyenek bár passzív megfigyelésre szakosodott elemzők vagy aktívan cselekvő politikusok) az összeesküvés-elméletek logikáját követik. Paul Johnson találóan írja: „Az összeesküvés-elmélet megköveteli egy igen okos emberekből álló kis csoport létezését, melynek tagjai nagyon racionálisan értékelik a helyzetet és összehangolják cselekedeteiket.”

Csakhogy a nyugati tömegdemokrácia – illetve maga az emberi természet – nem ilyen. Hanem tengernyi magán- és közérdekű akarat, ambíció, szándék egyéni vagy csoportos ütközése. Olyanoké, akik saját érdeküket is nemegyszer tökéletlenül, rosszul, helytelenül képviselik – netán egyenesen szembemennek azzal. Nem beszélve arról, hogy sokszor riválisaik törekvéseit és terveit sem látják át – vagy tragikusan félreértelmezik. A világ, azon belül Magyarország nem valamiféle isteni (vagy sátáni) terv determináltan zakatoló fogaskereke, hanem egy olyan multifaktoriális, káoszelméleti társasjáték részese, amit demokráciának nevezünk. Egyet lehet tenni: bevallottan gyarló, fogyatékkal élő, a tévedés jogát fenntartó – de legjobb tudásunk szerinti - jövőverziókat írni, aztán reménykedve bevárni, kiállják-e a valóság próbáját.

MSZP: Ki lesz a vereség nyertese?

Fentírtakat, hogy a politikai folyamatok összességükben jósolhatatlanok, látszólag cáfolja a baloldal helyzete. Tény, miszerint a szocialista kormányzás drámai lezárulása borítékolható. Ugyanakkor ennek még a rövidtávú következményei sem láthatóak tisztán. Sok minden természetesen ott dől el, milyen teljesítményt nyújt a párt a 2010-es kampányban. Óvni kell viszont a hamis közhelyektől. Obligát elemzői fordulat ilyenkor, hogy az MSZP-n belül hatalmas földindulás, átrendeződés, személyi villongás lesz, stb., stb. De valóban annyira sanszos ez? A párt legfőbb stratégiai célkitűzése ezen a választáson a Fidesz-kétharmad megakadályozása. Nézzünk erre két „szélsőértékes” forgatókönyvet.

Első, hogy Orbánék csak szimpla feles többséget kapnak, az MSZP-nek jut a mandátumok legalább 25 százaléka (vagy még több), ami a lefixált parlamenti befutó Jobbik helyeivel együtt bőven több, mint a képviselők egyharmada. Ennél a verziónál a változáskényszer alapból gyenge. Nincs komoly gond, a Fidesz elsöprő többségének rémét csípőből hárítottuk, nyolc év után egy ciklus a kispadon belefér – nagyjából így fogják előadni magukat a status quo párton belüli hívei. Akik persze önnön érdemüknek tudják be mindezt. Ha viszont megvan a jobboldal kétharmada, akkor a status quo főárama a szituációhoz igazított érvekkel védi majd ugyanazon álláspontot. Mondván: az orbáni túlhatalom rettentő fenyegetésének árnyékában most ne bűnbakokat keressünk, hanem tartsunk össze. Ne feledjük: helyzet lehet sokféle, de mindegyiket ugyanaz a párt reagálja le.

A királydrámákba illő pártszakadás lehetősége, ha nem is zárható ki, de minimális. Még akkor is, ha a regnáló pártvezetésnek nem sikerül úgy keresztülvernie akaratát, mint a Vesztesek Kongresszusán. Mi több, akkor sem, ha egyértelműen képtelen rá. Elég 2004 augusztusára gondolni. Akkor a küldöttek – az elnökség, sőt a választmány többségi javaslatával szemben – Kiss Péter helyett Gyurcsányt jelölték kormányfőnek. És a régi gárda nem borított asztalt, mert ez a pártban nem szokás. Hanem fokozatosan igyekeztek nyereg alatt magukhoz puhítani az új fiút. Mesterházy Attila, a jelenlegi frontember közszereplői profilját ismerve egyvalamit szinte biztosra vehetünk: neki mindkét szcenáriónál helye van a nap alatt. Ő a gyurcsányi revolúció ellenpontjaként, evolúciós alapon, magát a pártba beépítkezve lett valaki. Ha sikerül a gyenge személyi mezőnyben csúcson maradnia, ő fog regnálni pártelnökként a baloldal élén. Viszont ha méltó kihívóra akad, hát nem ő az, aki felveszi a kesztyűt és birokra kel.

Nagy kérdés, vajon ki az, aki Mesterházy alternatívája lehetne 2010 utánra? Rizikózunk és bemondjuk, mint ügetőn a sötét lovat: Szanyi Tibor. Nem bukhat egy párt (ország, vállalat, focicsapat, zenekar stb.) akkorát, hogy belül a fiaskónak valaki ne legyen nyertese. ’98 óta az MSZP derékhada – ösztönszintű háttérfolyamatként – lényegében egyvalamit csinál: Horn Gyula méltó utódát keresi. Ez (a világnagy zakóból profitáló XXI. századi Gyula-konfigurációként) lehetne Szanyi. Minden adott, hogy a borzalmas tagság magyar hangjává lépjen elő. Nyers, cyberproli stílusban úgy bírálja a pártot, hogy nem tűnik pártütőnek. Dolgozatokat termel futószalagon, úgy, hogy nem látszik „pápaszemes, okoskodó majomnak”, ami egy pártban, ahol az értelmiségellenességnek tekintélyes hagyományai vannak, létfontosságú túlélőfaktor. Modern baloldali populista, aki az utca nyugdíjasával éppúgy hullámsávot talál, mint a netgenerációval. Mesterházy jó Orbán ellen, ha úgyse nyerhetünk, de ha igen? Ha Szanyi, mint trónkövetelő jelentkezik, Mesterházy valószínűleg beérné a király helyett a kancellár székével is. Úgy, hogy átáll. Egy Szanyi-Mesterházy tandem – elnök-frakcióvezető szereposztásban – működőképes lehetne. A szociális demagógia Fidesztől átvett stafétájára mindenesetre Szanyi tűnik a leginkább hiteles és dinamikus arcnak.

Fidesz: kik lesznek győzelmük vesztesei?

Mert, hogy lesznek, az biztos. Csakhogy a potenciális áldozatokat nehéz előre azonosítani. Nem véletlenül írtam le tavaly ilyenkor tájt: a Fidesz, mint politológiai szfinx jelene ugyanoly rejtélyes, mint a jövője. A jelöltlistától sem lesz az elemző sokkal okosabb a holnapra nézve. Annyi biztos: megszorítások az Orbán-kormány idején is lesznek. A Vezénylő Tábornoknak döntenie kell: kikre mér nagyobb áldozathozatalt a válság pergőtüzében. Persze ez nehéz lesz. Nem könnyű ugyanis a gazdasági realitáshoz való igazodást elvárni a széles néptömegektől úgy, hogy nyolc éven át pont a Fidesz volt, amely az irreális (néha egyenesen szürreális) délibábokkal vakította a népet. Olyasmivel, hogy az ingyenesség, az alanyi jog fenntartható, sőt még a teljes foglalkoztatottság kádári vívmányának rehabilitálását is bevillantotta. Mi több, a Kádár Jánoséhoz döbbenetesen hasonló válságtagadó nyilatkozatában még a betegség meglétét sem volt hajlandó elismerni. Mondván: „A világ ma már nem egy gazdasági válságtól szenved, hanem mély és átható változáson megy át. Egyetlen ország sem fog többé visszazökkenni a korábbi kerékvágásba; ahová érkezünk, az új kerékvágás lesz.”

Persze a Fidesz-szakpolitikusok is tudják: válság márpedig van, mégpedig nemcsak konjunkturális világválság, de strukturális államháztartási válság is. Cséfalvay Zoltán, a Fidesz egyik gazdasági súgója is beismerte: „...mérsékelni lehetne az állam környékén lévő intézményrendszer költségeit. Nem az állami tulajdonban lévő gazdasági társaságok vezetőinek fizetését kell csökkenteni - ez vegytiszta demagógia - hanem a felesleges intézményeket kell felszámolni. Felül kellene vizsgálni több száz állami intézmény működését, és utána eldönteni: melyikre van szükség és melyikre nincs. Ezzel komoly megtakarítást lehetne elérni.” Magyarul: a központi újraelosztás szűkítése, az államháztartás leépítése várható. Tíz-és százezreket egzisztenciálisan csonkoló, népszerűtlen döntések.

Ennek negatív hatása biztos lesz, de hogy mekkora, az nagyban attól függ, milyen kampányt csinál 2010 tavaszán a Fidesz. Minél nagyobbat hazudik, minél teljesíthetetlenebb ígéretekkel dobálózik, annál durvább lesz a Felültetett Választó Bosszúja. Kérdés, mit tesz jövőre a Fidesz romafronton és a közbiztonság ügyében. Tény: a két terület nyilván nem azonos, de bizonyos pontokon lefedi egymást. Immáron képtelenség letagadni: van etnikai dimenziójú gettóbűnözés, s bizonyos bűncselekményekben a cigány elkövetők felülreprezentáltak. Ez lesz 2010 talán legélesebb konfliktusa. A Jobbik ugrásra kész: neki az áll érdekében, hogy a helyzet romoljon. A rendőri munka hatékonnyá tétele fontos, de az etnikai-szociális gondoknak legjobb esetben is csak tüneti kezelése lehet. Ráadásul a válságkezelés időleges mellékhatásaként a társadalmi lázgörbe újabb emelkedésnek indul.

A legrosszabbat akkor teszi a Fidesz, ha a rá szélsőjobbról nehezedő nyomás hatására elkezd mazsolázni a Jobbik receptjeiből, lenyúlva azokat. Kétségtelenül csábító (és – lássuk be – népszerű) intézkedés lenne, ha a kikerülhetetlen szociális elvonások szerkezetét úgy állítanák össze, hogy az leginkább, szinte csak a nagyrészt segélyből élő cigány rétegeket sújtsa, az újraelosztás más, többségi „fehér” kedvezményezettjeit nem, vagy csak alig. Ez viszont szociális zavargásokhoz, peremvidéki lumpenterrorizmushoz vezetne, ami a Jobbik malmára hajtaná a vizet. Nem csupán a józan méltányosság, de az etnikai béke lehetősége is csak akkor biztosított, ha mélyszegény segélyezettek és középosztálybeli vagy átlag kisemberi diákok, közalkalmazottak, nyugdíjasok egyaránt kiveszik részüket a teherviselési áldozathozatalból. E sorok írója is akképp látja, hogy a segélyrendszer reformra szorul, éppúgy, mint a családtámogatás.  Miként azt is látja: cigányügyben új, párhuzamosan tabu- és gyűlöletmentes diskurzusra van szükség. Ha megszorítások jönnek, rendkívül fontos, hogy többségi magyarok és kisebbségi cigányok egyaránt lássák: a másik oldal tipikus juttatásai éppúgy nem szent tehenek, mint az övék. Nem tudni, a második Orbán-kormány látja-e ennek szükségét. Valószínűtlen amúgy, hogy rögtön 2010-ben jelentős reformlépésekre sor kerülhetne. 2010 második fele rámegy a kormányalakítás utáni kádercserékre, esetleges büdzsékorrekcióra, az önkormányzati választásokra, a frissen beiktatott miniszterelnök külföldi bemutatkozó-vizitjeire, az új közhatalmi struktúra létrehozására. S talán elhangzik valahol (aztán kiszivárog) a Felcsúti Beszéd is.

Hogy a Jobbik 2010-es parlamenti küszöbugrása a felívelő szakasz kezdete vagy a lejtmenet nyitánya lesz számukra, nem tudni. E cikk szerzője úgy véli, a nemzeti fundamentalista/etnikai populista vérjobb győzelmi menete, ha nem is állítható meg, de lassítható, megzavarható és elterelhető. Taktikai ritmusérzék dolga (is) az egész. Persze a hazai antifasiszta felhozatal ismeretében ennek valószínűsége inkább nem, mint igen. Viszont az biztos: a radikáljobbos szubkultúra gyenge láncszeme, a viszály almája a „női vonal” lehet. Eme ideológia a macsópártok terepe. A szélsőjobb korábbi vezérhímjei sem tűrtek meg sokáig nőt pártjuk csúcsvezetésének környékén. (Leszámítva saját feleségüket vagy élettársukat.) Morvai Krisztina előtt egyetlen nő volt, aki a jobbos radikalizmus valamelyik pártformációjában élbolyba került: Maczó Ágnes. De öntörvényű, szuverén egyéniségként csak négy évig lehetett a párt másodhegedűse.

Természetesen az, hogy nem Morvai lett a kormányfőjelölt – annak dacára, hogy a párt sajtófőnöke is bevallotta: „Morvai Krisztina egy függetlenebb, nagyobb rétegeket lefedő ember”, mint Vona, akit még fel kell építeni – önmagában nem jelentene semmit. Csakhogy hozzátéve a Jobbik egy másik női politikusának kilépését, egy Morvai-interjú furcsa leretusálását a Jobbikhoz közeli portálnak tekinthető Kurucinfóról, már kiadja az összképet. Kár ennyiből még a belviszály fátumszerű eljövetelét borítékolni. Ugyanakkor kétségtelen: Morvainak jövőre döntenie kell. Igazi másodhegedűs akar lenni, Vona közéleti partnere vagy beéri a mutatós, Bocskai-mentés próbababa szerepével. Kérdés, akar-e integrálódni a Jobbikba, ott tisztséget viselni? Szeretne-e uniós állomáshelyéről hazatérve jövőre operatív szerepet vállalni a pártban? Mondjuk átvenni a parlamenti frakció vezetését? Netán főpolgármester-jelöltként indulni? Esetleg – akárcsak Maczó Ágnes – a Parlament alelnökeként működni? Nem vitás, Morvai Krisztinában ott vibrál az, amit úgy gyűlölnek a szélsőjobb hímsoviniszta férfipolitikusai: az öntudatos kékharisnya, a provokatív szüfrazsett, a feminista menedzserasszony, aki helyet követel magának a tárgyalóasztalnál. Az, hogy neofita antiszemita és fasiszta lett, nem változtat ezen.

Keveset tudni a Jobbik belvilágáról, arról meg főként alig, milyen a politikai nexus Vona és Morvai között. Hogy a konfliktus lehetősége benne van, az biztosra vehető, ám a közös siker jó darabig összekovácsoló erő lehet. Főleg, hogy a Jobbik a fővárosi, megyeszékhelyi és megyei közgyűlésekben nem egy helyütt okozhat kínos dilemmahelyzetet a Fidesznek. Bár gyökeresen más világnézeti platformról, de a szélsőjobb és a baloldal egyaránt abban érdekelt, hogy a Fidesznek minél több, az országos politikában is releváns nagyvárosban és régióban ne legyen abszolút többsége. Így ugyanis Orbán helyi rezidenseinek dönteniük kell: az MSZP vagy a Jobbik lesz a helyhatósági választások után a koalíciós partnerük. Bármelyiket választják, támadási felületet nyújtanak. Ha a szocikkal boltolnak, a Jobbik veri a tamtamot, a nemzeti oldal kommunistákkal összefekvő árulói ellen. Amennyiben viszont a Jobbikot emelik hatalmi üzlettárssá, a baloldal indít offenzívát a fasisztákkal kokettáló Viktorral a célkeresztben. Mely a középre gesztusokat tévő – a Jobbikot az erőszakkal azonosító, Molnár Oszkárt ejtő, a befektetőknek udvarló – Orbánnak tényleg kompromittáló lehet. Ezt a gordiuszi csomót úgy lehet átvágni, ha a Fidesz az önkormányzati urnabontás utánra halasztja a bázisát erodáló gazdasági kényszerintézkedéseket, ezzel biztosítani remélve feles többségét a helyi testületekben. Már ha az ország hitelképessége bírja addig, melyre fogadást azért nem kötnénk.

Hát az SZDSZ biztos bukó. Náluk a kérdőjel fölösleges, mint ahogy nagyrészt a szereplésük is az egy jövőelemző kommentárban. Ugyanis a liberalizmus politikai felépítménye jó időre a múlté. Amilyen teljesítményt produkáltak nem is baj. Jövőre ledől az utolsó pártelvű liberális fellegvár is, véget ér a Demszky-korszak. Nem ez a kérdés. Hanem az, hogy az SZDSZ által hagyott ideológiai vákuumban 2010-től nyílik-e pálya a pártonkívüli és pártfüggetlen liberális szabadgondolkodók céhének? Remélhetőleg igen. Kilátásaikat javítja, ha a volt (és reménybeli leendő) liberális politikusok is beletörődnek, miszerint a honi szabadelvűségnek legalább egy teljes cikluson át nem szabad újra párttá szerveződnie. Idő kell, míg a politikai atmoszférából leülepszik a szenny, amit az SZDSZ nevű formáció dicstelen végvonaglása fölkavart. Sajnos elemzőként inkább arra fogadok: a levitézlett, ám exhibicionista küldetéstudattal megvert hivatásos liberálisokban nem lesz annyi önuralom, hogy terhet jelentő közbeszédi és közéleti jelenlétükkel ne rontsák le az általuk papíron úgy szeretett eszme perspektíváit. 

Az MDF egy lapra tett fel mindent. Arra, melyről Bokros Lajos néz ránk, választókra. Üde kivételként játszó antipopulista elitpártként a Fórumnak lehet helye a 2010 tavasza után alakuló törvényhozásban is. De csak akkor, ha képes ellenállni valamiféle Orbán-ellenes népfront, Olajfa-koalíció Török Gábor által hatásosan levezetett csáberejének. Antipopulista erő kampány idején nem támogathat olyan pártot, amely a reformretorikát habozás nélkül sutba dobva bankározni kezd, ha érdekei úgy diktálják. Az MDF akkor maradhat talpon, amennyiben tudomásul veszi: a jobboldali populizmus – amúgy jogos – bírálatát azonnal hatástalanítja a bizonytalan szavazóknál, ha a kulisszák mögött lefekszik az ugyancsak populista baloldalnak. Nem látni még, lesz-e ilyen önfegyelme a pártelitnek? Kommentárírói vénám azt súgja: aligha. Az MDF már a 2006-os választási hadjáratban is túl közeli viszonyt ápolt a baloldal gazdasági holdudvarával. Az UD Zrt.-botrányban pedig olyan látszat keletkezett, hogy a kormányhatalom besegít Dávid Ibolyának pártja belharcainak neki kedvező rendezésével. Valószínű, hogy az MDF és az MSZP között bizalmas csatornákon zajlik egyfajta informális kampány-munkamegosztási összjáték. Ami nagyon kétesélyessé teszi az MDF önállósági és bejutási tesztjét.

Mi a helyzet a Lehet Más a Politikával? Ők mai napig nem ébredtek rá, hogy rendszer- és elitkritikai kispártként  csak akkor van esélyük a bejutásra, ha a potenciális Jobbik-szimpatizánsokat „átállítják”. A bizonytalan kisemberi átlagszavazónak ők túl balosak. Csak rendszerellenes oldalról szerezhetnek utánpótlást. Nem úgy tűnik, mintha erre rájöttek volna. Így míg az MDF-nek a bejutásra (is) van reális esélye, az LMP-nek inkább csak arra, hogy kívül marad. Nyelvezete nem elég radikális ahhoz, hogy a balszélső sávból leelőzze a Jobbikot, a közép pedig már foglalt. Bár némiképp talán javíthat, amennyiben felülírja langyosvíz-stratégiáját.

Államfő-és ügyészválasztás. Merre száll a fehér füst?

 Következő ciklusban a köztársasági elnök és a legfőbb ügyész mandátuma is lejár. Vajon kit jelöl ezen posztokra a többség birtokába jutó Fidesz? Szólnak pragmatikus érvek amellett, hogy a Fidesz ne kövesse el ugyanazon hibát, amit 2000-ben a hozzá régebben pártvonalon kötődő – ezért részrehajlással vádolt – Polt Péter kinevezésével. Amelynek utólag több volt a politikai kára, mint az esetleges bennfentességi haszna. Hanem igazán független személyt nevezzenek meg, nehezítve azt, hogy elfogultsággal lehessen vádolni a vádhatóságot. Ugyanis legyünk őszinték: a mostani Legfőbb Ügyészség aligha gyanúsítható a jelenlegi hatalom iránti pozitív elfogultsággal. Bizonyítja ezt számos eljárás. Jó lenne megteremteni annak személyi garanciáit, hogy ez a gyanú 2010 után se merülhessen föl. Ugyan a legfőbb ügyész mandátuma csak a ciklus közepén jár le, de volt már példa rá – épp a Fidesz regnálása alatt, - hogy korábban távozott. Így, a Fidesz „előéletének” ismeretében muszáj komoly esélyt adni annak, hogy a Legfőbb Ügyészség csúcsán már 2010-ben személyi változások lehetnek. Aminek üzenete akkor is lehangoló, ha az utód nem rendelkezik olyan hátszéllel, mint Polt. Ugyanígy eldöntendő, minek van nagyobb valószínűsége: Orbánék újrajelölik a jobbos konzervatív, de mégis autonóm, távolságtartó, a semlegesség minimumára törekvő, önjáró Sólymot vagy egy megbízható, kézi vezérléssel irányítható pártkádert raknak a székébe? Bár a Fideszben lennének az utóbbi megoldásnak hívei, a nagy presztízsnek örvendő Sólyom eltávolítása a párt mérsékelt szárnyán olyan visszatetszést keltene, amit nem vállalnának be. Személyi tippünk az, hogy Sólyom marad. Hogy ez (és a többi) mennyire jött be, nemsokára eldől, jövő ilyenkor pedig kiértékelhető a találati arány is.