Ha már Papp László Tamás (a továbbiakban PLT) A "politikai korrektség" az utolsókat rúgja c. cikkében felveti, cáfolnom kell azt, hogy a „politikai helyesség” kifejezésnek a kínai nyelvben és Mao Cetung szövegeiben köze lenne a mai „politikai korrektség” kifejezéshez, amiként a „political correctness” szókapcsolat 1793-as előfordulásának sincs köze a mai angolban szokásos jelentéséhez. Azt hiszem, PLT téved, amikor azt állítja, hogy a politikai korrektség afféle baloldali ideológiaként született: nevezetesen, hogy a párthű viselkedést takarta és innen került át módosult jelentéssel a radikális kisebbségvédő és feminista szóhasználatba.

Píszí-ellenes karikatúra

sioe.wordpress.com

Az angolban a kifejezés mai értelemben legfeljebb 1968-ig vezethető vissza, de csak az 1980-es évek elején hozta divatba egy konzervatív tudósokból álló csoport. Ezek a tudósok a feminista, afroamerikai stb. stúdiumok térnyerése ellen léptek fel, amelyekről egyébként PLT azt állítja, hogy az egységes tudomány és az objektív igazság oktatásának helyébe lépve „identitásgettókra” szabdalták pl. az USA egyetemeinek jelentős részét. Magam is ezen stúdiumok uszályába kerültem csaknem harminc éve a Minnesotai Állami Egyetemen, és az utóbbi években többek közt ilyesféle órákat is tartok egy kis vidéki egyetemen Japánban. Fontosnak vélem a feminista, afroamerikai stb. tudományokat, és még nem érzékelem, hogy megkezdődött az „identitásgettókra szabdalt amerikai egyetemek” haláltusája.

Röviden összefoglalom PLT álláspontját. Szerinte a politikai korrektség balos gyökerei miatt egyfajta „kulturális marxizmus”, dogmatikus nyelvi osztályharc, amely persze a társadalmat nem a tőkés-munkás (elnyomó-elnyomott) küzdelmére egyszerűsíti, hanem éppoly sematikusan a többségi-kisebbségi szembenállást helyezi a középpontba. Ezt írja: „Ahogy a többségi rasszisták a nemzetet, a kommunisták a munkásosztályt, úgy a píszí-hívők a kisebbséget teszik meg kritikátlanul idealizált, mártírpozíciójú, folyton csak szenvedő áldozatnak.” A „píszí” a „politikai korrektség” PLT által használt rövidítése. Majd — nem kis retorikai és stilisztikai invencióról téve tanúbizonyságot — ekként fogalmaz: „A fordított rasszizmusként, a hímsovinizmus babérjaira törő nősténysovinizmusként működő píszí végül az USA-ban is önmaga torz karikatúrájává, szellemi tébollyá, militáns fundamentalizmussá vált. Faji-szexuális ízlésterror és paranoia lett belőle, amely – mint minden ideológiai ortodoxia – persze kitermelte önnön karrieristáit, konjunktúralovagjait.”

Magyarországról szólván pedig PLT kijelenti, hogy hazánkban a politikai korrektség a fontos kérdésekkel való szembenézés helyett a „tabusítás” eszköze lett. Szerinte „a főáramú közbeszédet domináló (leginkább szoclib kötődésű) publicisták nem voltak hajlandóak belátni: a roma mélyszegények leszakadásának csak egyik, de nem egyetlen (vagy legfőbb) oka a többségi kirekesztés. Legalább ilyen fontos ok a roma közösség jelentős hányadának korszerűtlen, premodern, retrográd család- és társadalomszerkezete.” Úgy véli, hogy ma a társadalom peremére kerülésük egyik alapvető oka a hat-nyolcgyerekes nagycsalád, a családtervezési stratégia hiánya, illetve az, hogy „a cigányságnak is van egy jelentős hányada, aki — életvitele, mentalitása okán — nem tud (időnként nem is akar) beilleszkedni”. Végső konklúziója pedig az, hogy mivel a „kávéházi jogvédők” mindig a kisebbségnek adtak igazat: „Nagyrészt ez a szemellenzős, csőlátású nézőpont hízlalta kétszámjegyűre a szélsőjobbot.”… „Bajban vannak … a píszí-káderek. Kedvenc pártjuk, az SZDSZ romokban, s immár a liberális médiaértelmiség is kihátrált mögülük.”

PLT nyilván az „anti-píszi középutas frontembereként”, „szabadelvű írástudóként” látja önmagát, akitől az általánosító rasszizmus negatív sztereotípiái éppúgy idegenek, mint a doktriner kisebbségvédelem pozitív mítoszai. Meglep ezért a Jobbik választási sikerére utaló, kissé tiszteletlen szóhasználata („hízlalta”), hiszen PLT-nak a cigányokkal kapcsolatos nézetei lényegében átfednek a PLT-hoz hasonlóan markáns középutas Vona Gáboréval, egyben pedig a magyar közvélemény kemény magjának álláspontjával. Ha PLT-nak ez a véleménye, én ezt természetesen tiszteletben tartom, akkor talán nem kellene ilyen ridegen és barátságtalanul elhatárolódnia a Jobbiktól. 

Akárhol is álljon PLT, a politikai korrektség fogalma alapvetően a szociális érzékenységgel, a jogegyenlőség intézményének tiszteletével függ össze, nem pedig a liberalizmussal, kommunizmussal vagy netán a buddhizmussal. És ami szélsőség benne, az ezeknek a túlhajtása. PLT is tudja talán, hogy a honi ún. „liberálisok” nagy része például a romákkal szemben kemény rendőri fellépést követel, viszont vannak olyan konzervatív és baloldali politikusok, aki ezt elutasítják. Megvan ugyanis bennük a kiszolgáltatott kisebbségi csoportok iránti komoly felelősségérzet, támogatják a pozitív diszkriminációt stb. A politikai korrektségnek tehát legfeljebb annyi köze lehet a „szoclib”, „liberális”, „szabadelvű” címkékhez, mint a bajor léleknek a csapolt sörhöz.

De mit is ért PLT „politikai korrektségen” — azon túl, hogy a liberalizmus neurotikus formájának tekinti azt? PLT a politikai korrektség négy elemből álló definícióját fogadja el, amelyek közül az első a bántó kifejezések kerülése. Ezzel lényegében egyetért, bár (helyesen) rámutat arra, hogy vannak ezen a téren nevetséges túlkapások. Ugyanakkor a második összetevőnek, azaz a pozitív diszkriminációnak a létjogosultságát vitatja. Arról a bevett gyakorlatról van itt ugye szó, hogy a hátrányos helyzetű kisebbségeket kedvezményekben, soronkívüliségben, speciális juttatásokban, pluszpontokban stb. részesítik. Az ilyen kompenzáció PLT szerint káros, mert egyrészt más előjellel ugyan, de fenntartja a diszkriminációt („Eddig azért nem vettek fel, mert fekete vagyok, most azért vesznek fel, mert fekete vagyok. Mi a különbség?”), másrészt pedig feszültségeket teremt a kivételezett kisebbség és a többség között.

Ez a kérdés valóban bonyolult, de szerintem vitatkozni csak a konkrét esetekről, a társadalmi segítség konkrét módjáról és mértékéről lehet és érdemes. Egyébként — ha jól értem — PLT ezen eszmefuttatása végén mintha azt mondaná, hogy az ösztöndíjaknak, juttatásoknak, a tehetséggondozó felzárkóztatásnak mégis van némi létjogosultsága. Ez nem diszkrimináció, ez nem mélyíti el a feszültségeket? A falka elmarja a gyengét és a lemaradót: kérdés tehát az, hogy falka vagyunk-e vagy társadalom, illetve esetleg nemzet — ha szabad nekem is ilyen nagy szót használnom.

A politikai korrektség harmadik elve PLT szerint „a nyugati kánon felülírásának szükségessége”, vagyis az annak az elvnek az elfogadása, hogy a nyugati kultúra nem áll eleve a többi civilizáció fölött. PLT ezzel kapcsolatban rámutat, hogy például a nőket nem embernek, hanem tárgynak tekintő iszlám fundamentalista kultúrát nem is lehet az európai értékrenddel egy napon említeni. Szerintem a vita tárgya most nem ez. A politikai korrektség elvéből csak az a követelmény vezethető le, hogy más kultúrák értékrendjének különbségeit és viszonylagosságát megértsük, továbbá hogy a lehetőségek végső határáig tiszteletben tartsuk a másik ember világrendjét. Ez pedig nem szükségszerűen jelenti azt, hogy az értékrendjét el is fogadjuk. PLT talán nem lepődik meg azon az állításon, hogy a politikai korrektség hívei sem tartják elfogadható gyakorlatnak mondjuk a tolvaj kezének levágását, ami pedig egyes civilizációk jogrendje szerinti szép és helyes dolog.

Ehhez kapcsolódik a politikai korrektség PLT által vélelmezett negyedik elve, amely szerint állítólag nincs egységes tudomány, objektivitás, csak rétegszempontok léteznek. Egy diákkori emlékem jut most az eszembe. A marxista filozófia professzora feltette a kérdést: „Ha bizonyos lények nem érzékelik a színeket, akkor a színek talán nem is a tárgyak objektív tulajdonságai? Akkor a színek objektív valósága nem is létezne? Akkor nincs is talán objektív valóság??!” Sietek megnyugtatni mindenkit: Marx nem tévedett — van objektív valóság. És persze rettenetesen fontos észben tartani, hogy van viszonylagosság is. Lehet, hogy PLT itt véletlenül összekeverte a zen buddhizmus és a politikai korrektség tanításait? Komolyra fordítva a szót: a politikai korrektségnek is vannak szélsőségesei, de szó sincs arról, hogy a politikai korrektség hívei a civilizációs értékrendek teljesen viszonylagos és egyenrangú voltát fetisizálnák. A létező politikai korrektségnek sok fajtája van (ez a tény egyébként meg sem jelenik PLT írásában!), de még a legrosszabb létezése sem indokolja, hogy az intézményt magát eleve ostobának és károsnak minősítsük. Talán elfogadható itt a következő analógia: abban a döntésben, hogy elmegyógyintézetekre szükség van-e vagy sem, semmi szerepe nem lehet annak, hogy az elnyomó rezsimek sok bátor másként gondolkodót az őrültek közé zártak.

Végezetül hadd szóljak a politikai korrektség helyének és relevanciájának kérdésről. PLT szerint a politikai korrektség tabusító eszköz, amely meggátolja, hogy szembenézzünk a valósággal. Lehet, hogy vannak nyíltan „szembenéző” mentalitású nemzetek, amelyek szinte az önkínzásig menve próbálják feldolgozni és tisztázni például a saját háborús szerepüket, a holokausztot, a háború utáni kommunista diktatúra időszakát. Ilyen talán a német mentalitás. Ezzel szemben létezik a ma uralkodó japán vagy orosz felfogás, amely a „nemzettest” egysége és folytonossága okán mentegeti a politikai elit mesterkedéseit, kozmetikázással próbálja eltüntetni a nemzeti történelem csúnya májfoltjait — mondván, hogy az ún. „pozitív történetírás” legfőbb feladata az ifjúság hazafias nevelése. Igaz lenne, hogy mi magyarok keményen szembe akarnánk nézni a jelen tényeivel és a történelmünkkel? Igaz lenne, hogy a politikai korrektség, eme Amerikából importált áfium gátol minket abban, hogy jól a tükörbe nézzünk?

 Nem tudom. Mindenesetre a húsz éves magyar demokráciát ünneplő cikkek között nem találtam olyat, amelyik kimondta volna, hogy a jogállamiság keretei megszülettek ugyan, de a politikai rendszer működésképtelen, hogy a pártok gazdasági vállalkozások, hogy a korrupció mindent megfertőzött, hogy az mi demokráciánkban a választási ígéretek betartását, a hazug politikusok felelősségre vonását, a politika átláthatóságát lényegében semmi nem garantálja stb. Szembenéztünk-e a közelmúlt történelmével? Kétségtelen, hogy megpróbáltunk határvonalat húzni a Mi (az áldozatok), illetve a Ti (a bűnösök) közé. Az utóbbi kategóriába soroltattak az ügynökök és az MSZMP egykori tagjai. Voltak „nagy leleplezések”, de az ügynöklisták nagy része nem került napvilágra, és ami publikus lett, arra meg vállat vontunk. A párttagokra ostobaság is lett volna mutogatni, hiszen nem ők tartották fenn a rendszert, nem tehetők felelőssé semmiért. Nem felelős a prófétaságot rühellő magyar értelmiség sem, semmiképpen sem felelősek azok a százezrek, akik a sok, nem főbenjáró és jószerivel csak kis megalkuvásnak nevezhető bűnök végtelen sorozatát elkövették, és végképp nem felelősek azok, akik csak kényelmesen elhitették magukkal, hogy ez most itt talán nem olyan jó, de mégis jobb ez, elvtársak, mint az embernek ember által való kizsákmányolása.

Hallgatom hát a tenger mormolását és tűnődöm, hogy miért és miért most került ilyen heves pergőtűzbe otthon a politikai korrektség problémája? Nyilván nem könnyű egy sárkányölő hős helyzete krónikus sárkányhiány idején. Én egyébként manapság mellékesen azon is gondolkodom, hogy jöhet-e olyan politikai erő Magyarországon, amelyik úrrá tud lenni a nyomoron, az összetartozásunk érzésének megszűnésén, az önismeretünk beteges hiányán, az állandó ingerültségünkön és türelmetlenségünkön és főként pedig az értelmes beszéd jobblétre szenderülésén. Továbbá azon is elmerengek, hogy hozzájárul-e a magyar diskurzus javulásához PLT pökhendi, fölényeskedő írása.

A szerző Japánban, a Shikoku Gakuin Egyetemen tanít.