A Fidesz már a győzelem estéjén elindította nyelvi offenzíváját, Orbán Viktor beszédében több olyan terminus jelent meg, amely a kampányban nem kapott szerepet, azóta viszont uralja a párt kommunikációját: ilyen – többek között – az oligarchák rendszere, a szavazófülkékben lezajló forradalom, valamint a Nemzeti együttműködés rendszere. Ez utóbbi országgyűlési nyilatkozat formájában éli utóéletét.

Az újonnan bedobott fogalmak már a saját helyi értékükön kezelve is hordoznak bizonyos szintű értelmezési zavart, de ha ettől eltekintünk, és megkíséreljük összeilleszteni a fogalmi mozaikokat, akkor arra jutunk, hogy tulajdonképpen van a fogalomhasználatnak egy sajátos logikája, méghozzá ok-okozati szinten. Ha ugyanis április 25-én forradalom volt, akkor ennek eredményeképpen az előző rendszer (a hatalommal visszaélő oligarchák rendszere) romjain, szükségszerűen létrejön egy új rendszer (ez a Nemzeti együttműködés rendszere), az új országgyűlés pedig mi is lehetne más, mint rendszeralapító parlament. Ez az egész szimbolikus kreatúra voltaképpen egy allegorikus konstrukció, mégpedig egy új rendszerváltás allegóriája. Ahhoz azonban, hogy a Rendszerváltás 2.0 verziója versenyképes legyen, relativizálni kell a húsz évvel ezelőttit, ami a Nemzeti együttműködés nyilatkozatában meg is történik, amellett erre vonatkozóan már a kampányban, sőt már korábban is történtek – a mostaninál enyhébb – kísérletek.

Mindazonáltal felmerül a kérdés, hogy mi szükség van ilyesfajta mítoszteremtésre, amikor a fő rivális csúfos bukása, illetőleg a kétharmados győzelem mégiscsak önmagáért beszél. A nyelvi területfoglaláson és a tematizációs uralmon kívül meghúzódik-e bármilyen egyéb motiváció a Nemzeti együttműködés rendszere mögött.

Identitásépítés és kiszorítás

Minden bizonnyal többről van szó, mint egyszerű kommunikációs manőverről. Erre utal az is, hogy a nyilatkozat a kormányprogramban is helyet kapott, sőt még egy kifejtő fejezetet is szenteltek a témának, amelyben a rendszer alapvonásait taglalja (ebbe integrálták a korábbi választási program Orbán Viktor által jegyzett fejezetének főbb tételét is). Legalább két – egymástól eltérő irányú – szándék felvethető, ami magyarázza a Nemzeti együttműködés rendszerének előtérbe hozását.

Első motivációs elem felfejtéséhez vissza kell mennünk egészen az Új többség koncepció születéséig, ami annak volt köszönhető, hogy a Fidesz idejekorán felismerte, hogy a közhangulat alakulása lehetővé teszi, hogy középre nyisson, és kanalizálja az elégedetlen és  kiábrándult emberek szavazatait. Kerülve a megosztó témákat, a hideg kampány eszközével sikerült is egyben tartani ezt a felduzzadt szavazótábort egészen a választásokig. Ugyanakkor ezen tábor bizonyos csoportjai csak nagyon laza szálakon kötődik a párthoz, inkább csak az elkeseredettség, a kiábrándultság és a proteszt hajlam vezette a kezüket a voksoláskor. Leszögezhetjük, hogy a Fidesz megnövekedett szavazótáborának kohéziós bázisa leginkább a tagadáson és az ellenfél elutasításán alapul. Ennek a  kohéziós bázisnak a kötőereje a rivális bukása után, az idő előrehaladtával értelemszerűen gyengülni fog.

Ennek a  heterogén tábornak  egyben tartása, de legalábbis az elpártolás minimalizálása miatt van szüksége a Fidesznek a Nemzeti együttműködés narratívájára, ami az elkövetkező évek kormányzati intézkedéseinek szimbolikus keretrendszere lesz, és már magát az Nemzeti együttműködés rendszerének létrehozását is integráló erejű céllá akarja emelni a párt. Ez a toposz lesz a szerteágazó intézkedések emocionális töltete és kötőeleme.

Ilyen értelemben – a párt szándékai szerint – a Nemzeti együttműködés rendszere mint identitásképző komponens fog funkcionálni, melyhez képzetek, remények, értékek és ideálképek tartoznak, és amely a társadalmi kohézió előtérbe emelésével képes lehet kiszélesíteni az azonosulási felületet a párt és (ad hoc) választói között.

A Fidesz e tekintetben egyébként ezzel nem kis kockázatot vállalt, mert a rendszerváltás relativizálásával és az új rendszerváltás (kimondatlan) meghirdetésével sutba dobta saját rendszerváltó pártidentitását is, remélve, hogy az „új rendszer” keletkezésénél betöltött kiemelt szerepe biztosítja bérelt helyét a centrális erőtérben. Csakhogy a húsz évvel ezelőtti valóságos rendszerváltásnak is megvan a maga mitológiája és mítosza, és bár jelentősen megkopott, lehet, hogy sok választó számára nem jelen semmit, vagy éppen negatív életélmény kapcsolódik hozzá, mások számára viszont nagyon is sokat jelent (példának okáért a köztársasági elnök számára – lehet, hogy épp ez pecsételi meg a sorsát). Bármilyen nagy is  most a Fidesz tematizációs és jelentéstulajdonítási fölénye, könnyen lehet, hogy nem lesz olyan egyszerű annulálni a rendszerváltás nimbuszát, mint ahogy azt jelenleg gondolják, és akkor ez a próbálkozás visszafelé sülhet el.

Mindenesetre az a tény, hogy a Fidesz ezt a kockázatot is vállalta, eminensen jelzi, hogy nem csak egy egyszerű taktikai húzásról van szó, hanem a párt valóban új alapokra kívánja helyezni identitását. 

A másik motivációs elem már korántsem ilyen súlyú, és inkább egyfajta mellékes hozadék, hogy a Nemzeti együttműködés rendszerének koncepciója azzal, hogy zárójelbe teszi ez elmúlt húsz évet, és az átmenet két zavaros évtizedének nyilvánítja, egyszersmind kifogja szelet a Jobbik rendszerellenességének vitorláiból. A Jobbik anti-establishment retorikájának vezérmotívuma éppen az elmúlt húsz év bírálata volt, és mivel a Fidesz voltaképpen megtagadja ezt az időszakot, úgy szívja el a Jobbik elől a levegőt, hogy eközben sem retorikailag, sem tartalmilag nem tesz gesztusokat a szélsőjobbos választók felé.

Szavak és dolgok

Természetesen felvetődik az a kérdés is, hogy hogyan értelmezhető a Nemzeti együttműködés rendszere abban az esetben, ha a szimbolikus térből leráncigáljuk a mindennapi valóság szintjére – ez a felvetés akkor is legitim, ha ez csak bizonyos vonatkozásban sikerülhet. Van az egésznek ugyanis egy olyan értelmezési tartománya, amely egy új kiegyezés szándékát veti fel. Konkrétabban a kérdésfeltevés így hangzik: a „Nemzeti együttműködés nyilatkozata” alkalmas-e arra, hogy egy nyugati típusú politikai kiegyezés alapjául szolgáljon; még konkrétabban, lehet-e kiindulópontja egy magyar Moncloa-paktumnak. Ez már csak azért is lényeges momentum, mert a kormányprogram II. fejezetében, ahol a Nemzeti együttműködés rendszerét taglalják, megfogalmazódik ez az igény is. A vonatkozó bekezdés így szól: „Magyarország ma még gyenge, a gazdasági, társadalmi és lelki válság napjait éli. Ám a nyugat-európai társadalmi szerződések is válsághelyzetben születtek. Ezek a nagy ívű megállapodások is egyszerre kerestek megoldást az egyre mélyülő politikai bizalmi válságra, valamint a súlyos gazdasági és társadalmi bajokra. Írország, Spanyolország, Portugália, Finnország, Olaszország és más európai országok példái azt bizonyítják, hogy sikerrel jártak. Most Magyarországon a sor.”

Az említett országok egyébként konszenzusmodellek tekintetében nehezen hozhatóak egy platformra, de ha mondjuk a spanyol paktumból indulunk ki, és bizonyos megszorítások mellett mellétesszük Írország és Finnország példáját, és úgy fogalmazzuk meg a kérdést, hogy a „Nemzeti együttműködés nyilatkozata” megnyithatja-e az utat egy ilyen típusú kiegyezés irányába, akkor a kérdés könnyebben megválaszolható: nem. Nem nyithatja meg. Tudniillik az említett konszenzusmodellek közös tanulsága, hogy egy új „társadalmi szerződés” – bármilyen formát is öltsön az – elengedhetetlen előfeltétele a szembenálló politikai felek konszenzusa, mindenekelőtt a stratégiailag releváns nemzeti minimumot illetően.  

A „Nemzeti együttműködés nyilatkozata” egész egyszerűen nem lépett fel azzal az igénnyel, hogy konszenzusos bázist teremtsen a parlamenti pártok között. Legfőképpen azért, mert számos olyan kitételt tartalmazott, amiről előre lehetett tudni, hogy elfogadhatatlan a többi szereplő számára. A Fidesz minden jel szerint a társadalommal közvetlenül akar szerződni, és így létrehozni a Nemzeti együttműködés rendszerét, és legfeljebb egyes ügyekben törekszik majd konszenzusra. Ez természetesen nem jelenti az ellenzéki pártok kirekesztését, de nem is a nyugati konszenzusmodellek mintáját követi.

A Fidesz saját utat választott, és feltehetően már a ciklus első felében kiderül majd, hogy járható-e ez az út.