Ha az ingyen kenyér fogytán van, csak a több ingyen cirkusz marad. Hol van eme kényszerpálya feloldása? Lehet, hogy ott, hogy Orbán kormányfőként Fico babérjaira tör? Akiben párhuzamosan fut az etnikai demagóg és a gazdasági pragmatista üzemmódja. Csakhogy e két dudás zenéje egy politikus testében tudathasadásos kakofóniát is okozhat. Nehéz ugyanis őket összehangolni. És a bunkó, lerészegedett nacionalista zenész lecsaphatja racionális partnerét, mint a taxiórát.

Bőség a zavarával küszködhetnek az új kabinet, az orbáni politika elemzői. Ott a benyújtott kormányprogram, számtalan törvényjavaslat, a miniszterelnök Kossuth téri szónoklata, illetve újabb kötcsei beszéde. Van, ami közös ezekben, és van, ami nem. Kezdjük az utóbbival.

Amennyiben a tömegekre gyakorolt közvetlen hatását nézzük, a kormányprogram a leggyengébb politikaformáló eszköz, amit kitaláltak. Az istenadta nép főáramú átlaga választási programot sem igen olvas. (Holott akkor ugyebár a pártharc tétje még korántsem dőlt el.) Kisembereink úgy állnak hozzá ehhez, mint a viccbeli csimpánz a banánhoz. Minek hámozza meg, úgyis tudja, mi van benne? Legalábbis így viszonyul fentiekhez a lakosság politikailag tudatos szegmenseinek nagyobbik része.

A valamilyen irányba elfogult „párthívők” ösztönösen, zsigerből ítélnek adott dolgot jónak vagy rossznak. Az őáltaluk fogyasztott, célzatosan szubjektív médiaszeletek - eleve tendenciózus formában - úgyis kimazsolázzák a dokumentumból, ami alkalmas bálvány-, vagy démonképzésre. A közéletileg passzív, apolitikus (vagy párthoz csak gyengén, időszakosan kötődő) rétegek fejében viszont még összefüggéseikből kiragadott szemelvények sem ragadnak meg belőle. A lakosság elsöprő (a Fidesz-győzelem arányánál is jóval nagyobb) hányada soha nem fog kézbe venni/online letölteni egy, terjedelmileg a kisregény műfajába tartozó irományt. A párt- és kormányprogramok tartalmi végzete pedig az, hogy – mindenkihez akarván szólni – a konkrét, egzakt vállalások az eklektikus, gyakran egymást ütő, felülíró általánosságok tengerébe fulladnak. A mostani sem töri meg ezt a szabályt. Valódi újdonság, számszerűsített és rövidtávú teljesítési határidőhöz kötött cél nemigen van benne. Lényegében a Fidesz elmúlt húsz (azon belül főleg az utóbbi nyolc) évről alkotott diagnózisának, általános politikai jövőképének, szándéknyilatkozatainak bővebb lére eresztett összefoglalása.

A Kossuth téri és a kötcsei beszéd azonban nem a megfoghatatlanul sokszínű, sokrétű, így monokróm egységként legfeljebb politikusi absztrakciókban létező néphez (nemzethez, társadalomhoz, lakossághoz) intéződött, hanem egy jól megfogható világnézeti identitásközösség, a jobboldal szekértáborához. Ugyancsak nekik küldött pozitív ideológiai stimuláció volt a kettős állampolgárság, a Trianon-törvény elfogadása, az Orbán-beszédeket (és a kormányprogramot is) uraló rendszerdöntő forradalmi-katonai retorika.

„A modern jobboldal számára szükséges, de már nem elegendő a régi, hagyományos magyar nemzeti keresztény kultúra, ami 1945 előttről származik, és túl nagy ívet fog át - fogalmazott a miniszterelnök. Itt már egy egyszerű restauráció nem segít, hiszen egész nemzedékek maradtak ki ebből a kultúrából. A régit megőrző, de új, modern jobboldali kultúrára van szükség.” – jelentette ki Orbán Kötcsén a fidesz.hu beszámolója szerint. Hozzátette: „A magyar jobboldali kultúrát frissíteni kell, művekkel, díjakkal, ünnepekkel, de ezt már önöknek kell megtenniük.” A jobbos nemzeti mitológia retorikai fonalát szőtte a kormányfő a Parlament előtt is, mikor leszögezte: „Minket egy torokszorító érzés hozott ide nyolc évvel ezelőtt, amikor láttuk, amikor minden idegszálunkkal éreztük, hogy bajba jutott és veszélybe került a hazánk...Magyarnak lenni, a magyar nemzethez tartozni egy rejtélyes kötelék, egy sorsközösség, amelyet soha sem hagyhatunk szét-, vagy megszakadni, mert azzal magunkat és a szabadságunkat veszítenénk el.”

Könnyű – ugyanakkor felszínes – dolog lenne, ha e sorok írója beérné azzal, hogy szabadelvű kommentátorként jókat fintorog a kultúrfölényes, kultúrnemzeti, poszthorthysta nemzet- és országkép giccses szóvirágain. Kétségtelen, hogy egy magamfajta liberálisnak meglehetősen ellenszenves (ugyanakkor nevetséges) az irracionális üdvtanná tupírozott (és retorikailag az egész nemzeten számon kért, erkölcstanítói síkon mindenkivel betartatni kívánt) jobboldali nemzetfelfogás. Akinek a származás, a nemzeti azonosságtudat egy tőle független, vele született, értéksemleges adottság, annak nyilván groteszk (néha pedig hátborzongató), amikor valaki azt, - a szabad identitásváltást morálisan tagadva – egy, következmény nélkül megtörhetetlen, misztikus-spirituális varázslatként értelmezi. Illetve hogy a másik, szintén demokratikus párt hajdani győzelmét a hazát fenyegető veszélyként láttatja.

Az sem igazán szimpatikus, hogy a Horthy-rezsim tradícióinak restaurációját nem veti el elvi-morális alapon Orbán, sőt szavainak jelentéstana alapján inkább sajnálatosnak tartja, hogy ez lehetetlen. Tudom, hisz magam is elismertem: a Horthy-korszak mérsékelt, konszolidációs bethleni időszakának lehetnek a mai jobboldalának is bátran felvállalható gondolatai, értékei. Csakhogy a Fidesz holdudvari-szekértáboros diskurzusában soha nem húztak egyértelmű mezsgyehatárt: mi az, ami szalonképes, és mi az, ami megbélyegzendő Magyarország 1919-1945 közötti időszakában. A pártbázis emblematikus kabalafiguráinak, orgánumainak sorából nem egy nyíltan (és politikailag büntetlenül) rokonszenvezik a két világháború közötti időszak antiszemita, rasszista, soviniszta politikusaival. (Ahogy persze az MSZP sem közösítette ki a kommunista időszak bűneit relativizáló, mentegető, dicsőítő értelmiségi szimpatizánsait.)

Miért próbálok egy bizonyos határig mégis empatikus lenni? Azért mert a tömegdemokrácia politikacsinálása a kampány-és programdiskurzus szintjén eleve irracionális, amelyre nem olvashatóak rá egy az egyben a kényes értelmiségi intellektuális, morális szempontjai. Szimbolikus és verbális tekintetben minden párt hangoztat botrányos, szalonképtelen – vagy csak szimplán hazug, teljesíthetetlen – jelszavakat. Ennek oka nem politikai gonoszság, hanem az a tény, hogy az emberek jelentős részének döntései főként nem észalapúak, hanem érzelem-vagy hitalapúak.

A politika is egy trendi üdítőital, amelyet leginkább nem az üvegben lévő folyadék tartalma, hanem a reklámjai által sugallt életérzés ad el. A 2002-ben győztes MSZP ugyanoly irracionális emóciókra építette szociális demagógián nyugvó kampányát, mint a Fidesz most a nemzeti demagógia prioritásait. Mindezzel idáig nincs akkora hézag. Ha mindez az maradna, aminek egy pluralista, nyitott társadalomban lennie szabad: jelképes dolgok, a laikus gyomor számára felpuhított régi dogmák, amelyeket nem kell azért annyira komolyan venni, akkor nem is lenne vele nagyobb baj.

De nem marad az. 2002-ben Medgyessy Péter nemcsak beígérte, de - a Fidesz támogató szavazatait is éélvezve - ki is osztotta a költségvetési csődszakadék pereméhez vezető jóléti száz- és ezermilliárdokat. Orbánt sem tántorítja el pl. a kettős állampolgárság etnikai verziójának bevezetésétől semmiféle józan külpolitikai, magyarságféltő, választójogi érv. Lesz és kész. Igaz, neki egyfelől rosszabb, másfelől jobb a helyzete, mint elődeinek. Ő bizony már nem tud válogatni. A szociális populizmus költségvetési, hitelpiaci tartalékait az előző nyolc év hosszú időre kimerítette és felélte. Nincs mód a lezárt évtized bőkezű szociális kiadásainak a töredékére sem. Akik a Bajnai-csomag által elvett „vívmányok” helyreállításának reményében levoksoltak Orbánra, hamar elpártolhatnak. Megyó osztogató és Fletó halogató szociálpolitikájának nyertesei és kedvezményezettjei, „védett populációi” – nyugdíjasok, közalkalmazottak, segélyezettek – újabb keserű pirulákat várhatnak. Így a Fidesz kénytelen a nemzeti populizmusra hagyatkozni. Különösen, hogy a szűkebb jobbos pártbázison belül is többségben lesznek a megszorítások vesztesei. Őket csak pszichés ráhatással, érzelmi zsarolás révén tudja magához láncolni.

A pártosan elkötelezett szavazó az, aki akkor is hajlandó a kedvenc pártja által vezetett hatalmat újraválasztani, ha neki egyénként anyagilag kifejezetten negatív az intézkedések mérlege. Minél több szavazót tud Orbán berántani a nacionalista hárfazene illuzionista bűvkörébe, annál valószínűbb, hogy legalább a szűkebb pártbázis nem morzsolódik le. Szociális frázisokban a hatalom székéből aligha versenyezhet a posztkádári MSZP-vel, illetve az ökoszociális LMP-vel. Nemzeti frázistúltengésben azonban egy holtversenyt talán kihozhat a radikális tömegeit lenyúlni akaró Jobbikkal.

Ráadásul a nacionalista spiritualizmusnak annyi előnye biztos van a materialista szocializmus rovására, hogy az anyagi juttatások (a kenyér) mennyisége és minősége viszonylag könnyen lemérhető, míg az eszmei mákony (a cirkusz) paramétereinek megítélése igencsak relatív. Tetejébe Medgyessy pünkösdi királysága iszonyú sok pénzbe került, míg a magyarkodás gazdaságosabban is kihozható. Lehet úgy zsugázni a kettős állampolgársági paragrafus végrehajtási rendeleteivel, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. A vérnemzeti szlogenekre gerjedő tömeg is be legyen oltva, ugyanakkor komoly, gyakorlati terheket és kötelezettségeket ne rójon a költségvetésre. Tehát éppúgy jelképes papír szintjén rekedjen, mint a kedvezménytörvény. Ingyen kenyér helyett ingyen cirkusz – ez az új doktrína.

De a nacionalista retorika 2002-ben (státusztörvény), a 2004-es állampolgársági referendum, és a 2006-os kampány (Mikola emlékezetes kongresszusi benyögése) idején is csak arra volt jó, hogy érzelmi manipulációval tömbbé kovácsolja a „nemzeti oldalt”. A többséghez kevésnek bizonyult. Nemhogy a kétharmadoshoz, de még a feleshez is. Ergo: a szociális demagógia kifulladt, a nemzeti populizmus meg kevés, mint mackósajtban a brummogás. Mihez nyúlhat a Fidesz? Ahhoz a réteghez, amelyet – a tipikus szegfűs és narancsos átlagszavazóval szemben – nem (vagy jóval kevésbé) lehet úgy manipulálni, érzelmileg zsarolni szociális vagy nemzeti utópiákkal, mint a Zembereket. Aki a józan haszonelvűség optikáján át nézi a kormány cselekedeteit. És nincs ráutalva a központi újraelosztás kegyeire.

A legszélesebb értelemben vett középosztály, a polgárság, az öntudatos, piacképes szakértelmiségi és szakmunkás rétegek ők. Az örök lúzerek úgyis a hatalom (a mindenkori kormány) ellen fordulnak, amint kiderül: mégse lesz kolbászból a sövény. Az érzelmileg hipnotizált zombik serege pedig nem elég a győzelemhez. A pragmatikus nyerőkkel viszont (akiknek sikereiből hosszú távon a lúzerek és zombik is profitálhatnak) leboltolhatnak. Csak akkor egy zárt helyiségben össze kell velük kacsintani: „Én sem veszem ezt a rizsát komolyan, gyerekek, de tudjátok, hogy van ez: minél kevesebb a kenyér, annál több cirkusz kell!” S az újraelosztás csökkenésével elindulhat a piac-és vállalkozóbarát gazdaságpolitika.

Ámde vannak ennek is rizikói. Az őszödi beszéd óta evidencia, hogy a politikus még zárt körben, híveitől övezve sem ismerheti be kockázatmentesen: programja szemfényvesztés volt. A potenciálisan mindenütt ott lévő elektronikus fülek lebuktatják. Orbán „nemzeti hazugságai”, a propagandaszintre rekkentett nacionalizmus gyakorlati elszabotálása ugyanolyan kataklizmához vezethetnek, mint Gyurcsány szociális hazugságai. Ne feledjük: a Fidesz oldalához tőrhegyként feszül a sokszázezres támogatottságú etnikai populista, nemzeti fundamentalista Jobbik. Meg aztán – ahogy a nacionalista retorikát államleépítő piacosítással keverő szlovák modell bizonyítja – nem olyan könnyű itt egyensúlyt tartani.

A stabilitás garanciája a térségben, hogy a nacionalizmus csupán szónoki, és a gazdaság-, valamint társadalomreform az, ami valódi. A Benes-dekrétumok újraszentesítése, a nyelvtörvény, illetve az erre magyar nacionalista dacreakcióként érkező állampolgársági törvény azonban baljósan demonstrálja: politikusi szavakból itt könnyen lesznek tettek. És a forrósodó államközi hidegháború nem épp a polgárosodás záloga. Orbán és pártja önuralmán dől el, hagyják-e a nemzetállami kánon igéjét testté lenni. S ők lesznek-e Robert Fico legjobb magyar tanítványai?