Izrael az utóbbi években alaposan meggyengült és elszigetelődött a nemzetközi diplomácia terepén. Az öt évvel ezelőtti gázai egyoldalú kivonulás jótékony hatása mára köddé vált, a nagyvilág ismét az agresszort, a Dávidból Góliáttá vedlett középhatalmat látja a zsidó államban. Először a gázai háború, majd az azt követő Goldstone jelentés mért csapást az ország renoméjára, ezután a flottilla ügy rombolta tovább imázsát.  Kétélű csapdában vergődik az izraeli vezetés már egy évtizede: ha a zsidó állam megmutatja katonai erejét, s ez áldozatokkal jár a túloldalon, akkor újra és újra az erő aránytalan alkalmazásának vádjával kell szembenéznie, ha viszont önmérsékletet tanúsít és nem felel a provokációkra, a Kaszam rakétákra vagy a blokád megtörésére indított segélyszállító hajók kihívására, akkor ellenfelei Izrael meggyengülésének, tehetetlenségének tudják be a helyzetet.

Benjamin Netanjahu

AP

A hatékony diplomáciának egyrészt az elrettentés végett fitogtatnia kéne erejét az arab világ felé, másrészt folyamatosan bizonyítania kellene kompromisszum és áldozatkészségét a nyugat felé. A dimónai reaktorban előállított és felhalmozott, s nyilvánosan soha be nem vállalt atomtöltetek kiválóan szolgálták az elrettentés célját, de Izrael meggyengült diplomáciai helyzetében már a leghűbb szövetséges, az Egyesült Államok is a nemzetközi atomegyezményekhez való csatlakozást és Dimona nyilvános ellenőrzését kezdte lebegtetni.

Közben az egyik legsúlyosabb gond, hogy a Netanjahu kormány, illetve maga a miniszterelnök bebizonyította, hogy képtelen a döntéshozatalra még egy olyan látszólag jelentéktelen ügyben is, mint hogy ki legyen az ország következő képviselője az ENSZ-ben.  A Marmara hajó május végi, kilenc halálesettel végződő Ashdódba téritése idején Kanadában tárgyalt. Ha hinni lehet a kiszivárgott híreknek, a biztonsági kabinet előzetesen egy hevenyészett ülésen döntött arról, hogy a „békeaktivistákat” szállító  hajót mindenáron Ashdódba irányítják, a katonákra hagyva a határozat végrehajtását. A katonák pedig, mint mindenütt a világon, az erő nyelvét beszélik. Netanjahu számára a régebbi segélyhajók jelentették a példát, amelyeken a békeaktivisták csöndben belenyugodtak úticéljuk megváltoztatásába. Eszékbe sem jutott, hogy erőszakos iszlámisták fogadhatják a kommandósokat, bár bőven voltak erre utaló jelek a hajó több napos útján. Sem a hadseregnek, sem a politikai vezetésnek nem volt sem koncepciója, sem „B” terve, az események után kullogtak, kerülték a döntéshozást. Mindennek Izrael nyilvános megalázása, majd meghátrálása lett az eredménye. Sőt, a a nemzetközi nyomás hatására esetleg Izraelnek fel kell adnia a gázai blokádot, ami pedig eddig sikerrel akadályozta fegyverek nagy tömegben való Gázába csempészését. (Sokan elfelejtik, hogy Gáza Egyiptommal is határos, tehát csak az egyiptomi hatóságokon múlik, mi kerül be Gázába és mi nem).  

Netanjahu a nehéz helyzetekben külügyminiszterére sem számíthat, hiszen Avigdor Liebermann Törökországgal kapcsolatban többször is a diplomáciai érzék teljes hiányáról tett tanúbizonyságot, s  Grúzián  és Moldávián kívül nemigen tekintik szalonképesnek. Ennek megfelelően főként ez utóbbi országokba utazgat, illetve belpolitikai csatározásokkal, sőt olykor a kormányfő elleni lobbizással mulatja idejét. Oroszajkú szavazótábora végett számára sokkal fontosabb a zsidóságba való új betérési törvény, mint a sok sebből vérző külkapcsolatok helyrehozása.

Netanjahu ellen előző kormányzása idején az volt az egyik legfőbb vád, hogy cikk-cakkban politizál, kettőt jobbra, kettőt balra dönt, s általában tévesen. Tanult hibájából, ebben a ciklusban a döntések halogatását, a döntésképtelenséget gyakorolja. Központi koncepció és akarat híján ezúttal leginkább a tehetetlenségi erő viszi előre a dolgokat. Mindezek alapján aligha valószínű, hogy Izrael megelőző csapásra szánja rá magát Iránnal szemben. Mi az iszlám köztársaságot illeti, ott egyelőre várnak, az erőt gyűjtik.  Az iráni atombomba előállítása még egy ideig eltarthat.