Az Orbán Viktor által centrális erőtérnek nevezett politikai konstrukciót egyesek „putyinizmusnak” látják, mások az ország felemelkedési lehetőségét vélik benne felfedezni. A Méltányosság Politikaelemző Központ egy másik értelmezési lehetőséget kínált, a centrális erőteret a szavazókért folytatott verseny szempontjából vizsgálta. Korábban a Nemzeti Együttműködés Rendszere szempontjából foglalkoztunk az ellenzékkel, s rávilágítottunk arra, hogy mit tehetnek ezek a pártok a Fidesz által támasztott kihívással szemben.

Ezúttal két jól körülhatárolható kérdéssel foglalkozunk, amely viszonyítási pont lehet a kormány és az ellenzék, valamint az ellenzék pártjai között: az ország (pénzügyi) szuverenitása és az önkormányzati választások.

Lehet-e pénzügyileg szuverén Magyarország?

A kérdésre több szempontból is nehéz, csaknem lehetetlen a válasz. Egyrészt köztudomású, hogy az ország nemzetközi szervezetekben betöltött tagsága, s az ebből folyó kötelezettségek nyomán törvényszerűen veszít szuverenitásából. Másrészt azért is nehéz a kérdésre válaszolni, mert tipikusan olyan kérdés, amelyet – az elmúlt 20 év hazai belpolitikája nyomán – éppen az ellenzéknek kellene feltenni. Másrészt pedig kecsegtető lenne a kérdésre igennel válaszolni, de amint látjuk a válasz koránt sem ilyen egyértelmű. Épp a fentiekben áll az Orbán Viktor által megkezdett vagy imitált (ezt még nem tudhatjuk) „pénzügyi szabadságharc” csapdája az ellenzék számára: egyrészt a kormány, s nem az ellenzék lépett fel a közvélemény számára szimpatikus igénnyel, másrészt nehéz ebben a helyzetben a kormánnyal ellentétes kommunikációt folytatni, kockáztatva a párt szavazóbázisának egy részét az önkormányzati választások előtt. De nézzük a konkrét példát!

A Jobbik – mint az utóbbi hónapokban annyiszor – egyszerűen nem tudott mit tenni a kormány és az EU/IMF fő ütközőpontjának számító bankadó kapcsán. Ha a Jobbik kormányon lenne, valószínű hasonló eszközökhöz nyúlna. Egyébként a Jobbik eszköztelensége a kormánypártokkal szemben már régóta érezhető, ugyanakkor a párt lépten-nyomon fogást próbál találni jobboldali vetélytársain. Az LMP és a szocialisták sem opponálták érdemben a bankadót (az MSZP nyíltan ki is állt mellette), de mind a két erő fellépett azért, hogy a régi/új adónem levét ne az ügyfelek igyák meg, valamint, hogy a lex Járai-féle célkitűzések mellett ne menjen el hangtalanul a közvélemény.

Az önkormányzati választás – utolsó mohikánok

Az őszi választás tétje nagy: egyik oldalon a centrális erőtér „helyi elemének” kiépítése megtartása; a másik oldalon éppen annak megbontása. A Fidesz-KDNP itt is előremenekült, hiszen már jó előre átalakította az önkormányzati választások szabályait – talán nem meglepő, hogy nem éppen az ellenzék számára kedvező irányba. A helyzet az ellenzék oldalán nem túl rózsás. Lefutottnak tűnik, hogy a Jobbik nem kíván közösködni senkivel. Az MSZP-LMP fővárosi csörte pedig megmutatta, hogy a két párt még ott sem képes összefogni, ahol némi esélye lenne a győzelemre, nagy érvágást okozva ezzel a kormánypártoknak.

Az önkormányzati választások sajátossága, hogy elvben sokkal több lehetőséget nyit a helyi együttműködések irányába, mint az országos szavazás. A pártok fel tudják mérni, hogy az ország mely területein erősek helyben, s ahol erre esély mutatkozik, ott az egyik párt visszaléphet a másik helyi erős emberének javára és viszont (nem beszélve arról, hogy a választópolgárok is „elnézőek” az ilyen helyi visszalépési stratégiák iránt, hiszen helyben ismert emberekről van szó). Ez a stratégia lehetőséget teremtene arra, hogy a pártok ügyesen osszák be a pénzügyi és humán erőforrásaikat. Azonban, ha a dolgok jelenlegi állását nézzük az önkormányzati választás inkább a telepesek és az utolsó mohikán csatája lesz, semmit egy stratégiai összefogás.

Három forgatókönyv

Mindezek alapján feltehetjük a kérdést, hogy egyáltalán kívánatos-e az ellenzék egysége, különösen akkor, amikor maguk nem is nagyon törekednek erre? Úgy is fogalmazhatunk, hogy az egységben az erő közhelye igaz lehet-e a politikára? Ha a politikát (hosszú távon) a kormányzásért folytatott versenynek fogjuk fel, akkor a válasz mindenképp igen. Azonban ha a politikát az egyik legfontosabb politikai szereplő, a párt szempontjából közelítjük meg, akkor a válasz már korántsem ilyen egyértelmű. Vizsgáljuk meg először az utóbbit.

A 2010-es választásokat megelőzően létrejött ellenzéki pártok közül kettő szinte teljesen új alakzat, a harmadik pedig csak próbál az lenni: ez a három párt „elkülönülési versenyt” folytat egymással, hiszen pontosan meg kell határoznia magát szavazói előtt. Másrészt jellemző, hogy a Fidesz-KDNP előre lehalássza a legfontosabb politika témákat és olyan helyzetbe kényszeríti az ellenzéket, amelyben a kormánypártok a „jó zsaru” képében tűnnek fel, s az ellenzéknek kellene magára vállalnia a „rossz zsaru” szerepét.

Az ellenzéki pártok, ha valami ellen tiltakozni kívánnak, akkor azt egymástól különböző módokon igyekeznek megindokolni, úgy, hogy az együttműködésnek még a látszatát is elkerüljék. Ennek nyomán előbb-utóbb elfogyhat a légtér az ellenzéki (többoldalú) opponálás körül. Mindezek alapján jelenleg lehetetlen – s  egyelőre talán nem is kívánatos – a formálódó ellenzéki pártok együttműködése. Mit hozhat azonban a jövő?

Előbb-utóbb szükség lesz valami belső mozgásra az ellenzéken belül ahhoz, hogy a Fidesz-KDNP centrális erőterét feltörjék. E tekintetben három lehetséges forgatókönyv kínálkozik.

• Kialakulhat az ellenzéki egység a centrális erőtér alternatívájaként, amelynek egyetlen lehetséges tengelye az MSZP-LMP lehet. Ez a megoldás egyelőre igen távolinak tűnik, sőt, sok szempontból az LMP közelebb áll a Fideszhez (ez is megerősíti a Méltányosság azon felvetését, miszerint mára korántsem egyértelmű, hogy a Fidesz tisztán jobboldali párt lenne).

• A második (az ellenzékre végzetes) megoldás az lehet, hogy az ellenzék egy része beolvad a centrális erőtérbe. Itt egyértelműen az LMP és a Jobbik konszolidált része lehet érintett. Ha ez a forgatókönyv valósul meg, az a kötcsei célok beteljesedését jelentheti.

• Talán a legvalószínűbb, hogy a jelenlegi ellenzéki patthelyzetet egy új szereplő oldja fel. A hazai politikai élet egyik tartós jellemvonása volt az elmúlt húsz évben, hogy új pártok igen nehezen jutottak be a parlamentbe. Most kettőnek is sikerült. Valószínűleg egy új erőre is szüksége lehet majd a jelenlegi ellenzéknek. Ha a mostani, kényszerű egyensúlyban lévő ellenzéki pártok kormányképes erővé kívánnak válni (mármint a Fidesz-KDNP nélkül), akkor koalíciósképes partnert kell találniuk, méghozzá olyat, amely új szereplő a hazai palettán.