„Budapest szellemi és lelki értelemben is ismét az ország fővárosa lehet.” (Orbán Viktor)

 Mint az várható volt, a – nem túl meggyőző részvételi arány mellett megtartott –  helyhatósági választások lehengerlő eredményét az eddigi kormánypolitika sikerének tünteti fel a Fidesz. A miniszterelnök főleg az egykulcsos adó és a Nemzeti Együttműködés Rendszere melletti lakossági kiállást méltatja az alkalomból, holott egyelőre egyik sem kiforrott koncepció, ráadásul az önkormányzati kampány helyi ügyekről szól, vagy legalábbis kellett volna,  hogy szóljon.

Tarlós István, Orbán Viktor, Semjén Zsolt (takarva) és Rogán Antal

Túry Gergely

Nem így történt, a tét nagyobb volt, hiszen ez volt az első tesztje a május óta tartó egészpályás letámadásnak. A narancssárga Vasárnap óta tudjuk, a Fidesz fényesen teljesített a teszten, kérdés, hogy ez mit jelent a (közel)jövőre nézve.

 Feltűnő, hogy a Fidesz nyíltan bevállalta kampányában a „jobb az önkormányzatoknak is, ha a kormánnyal egyszínűek” ideológiáját, ez hol ígéretként, hol alig leplezett figyelmeztetésként jelent meg (Kövér László: „nagyobb eséllyel vesznek részt a nemzeti együttműködés rendszerében azok a helyhatóságok, amelyek egy nyelvet beszélnek a kormánnyal.”). Mindenestre bevált: az emberek jó része ma is a késő-kádári, igazodó életstratégia szellemében vallja, hogy minden, amire szükség van, az államtól jön, jobb velük jóban lenni. Ezeknek a választópolgároknak a tapasztalatát az elmúlt húsz év számos, politikailag szelektív támogatási, fejlesztési, beruházási döntése igazolja.

 Az érdekeknek azonban természetes tulajdonsága, hogy időnként ütköznek, és így lesz ez vélhetően a Tarlós-vezette Budapest vs. Fidesz-kormány, ill. Tarlós-vezette Budapest vs. fideszes önkormányzatok relációban is.  Az eddigi kormányokhoz hasonlóan a mostani sem árulta el, pontosan mi az elképzelése a helyhatóságokról, hol látja az önkormányzatok helyét az átalakuló magyar demokráciában. Az önkormányzatok számos politikai és financiális okból – leginkább persze forrásbeli kiszolgáltatottságuk okán – eddig sem voltak különösebben „ellensúlyai” a kormányzatoknak, kérdés tehát, mit értett Orbán Viktor azon, amikor Tarlóst arra kérte, „ne vacakoljon”, ha megválasztják, „azonnal és lendületesen kezdjen hozzá Budapest átalakításához, ugyanis nincs elvesztegetni való idő.”

 Átfogó reformokról nem volt szó, ha tehát ha a miniszterelnök azt várja emberétől, hogy „a fővárost meg kell újítani, a romokat el kell takarítani, a fejlődés előtti akadályokat pedig félre kell tolni az útból”, az bizony strukturális, üzemmódbeli reformot jelent, Budapest tehát várhatóan nem az lesz, mint amilyennek eddig ismertük. Ez egyébként egyáltalán nem baj, már ha valóban várhatók antikorrupciós, antibürokratikus lépések. Az sem tragédia, hogy a Fidesz holdingba vonná össze a fővárosi kórházakat, épp úgy, ahogy néhány éve Horváth Csaba javasolta, és épp a fideszes Pesti Imre söpörte le az asztalról, ha jól emlékszem, sűrűn hivatkozva az emberek érdekére, ami szerinte ellentétes a holding-szervezéssel.  

 Az igazi reform – illetve az arra esélyt adó kiindulási pont – az lenne, ha Tarlós és a Fidesz végre kezdeményezné a kétszintű önkormányzati rendszer megszüntetését, az értelmetlen és álságos kerületi „önkormányzatiság” felszámolását – éppen a valódi helyhatósági autonómia érdekében.

 A szocialisták amúgy örülhetnek, hogy néhány végvárukat megtarthatták, a gond csak az, hogy ezzel a nagyon is relatív kis győzelemmel az a megújulás, belső „rendszerváltás” maradhat el, amelynek szükségességét mostanában éppen Gyurcsány Ferenc hangsúlyozza. Ha ez nem történik meg, akkor a következő országgyűlési választásokra egészen biztosan a Jobbik lesz a Fidesz váltópártja, nem pedig az MSZP. Vagy az LMP, amely nem annyira vasárnapi eredményével vált siralmassá, hanem azzal, hogy nem bojkottálta a kis pártokat diszkrimináló önkormányzati választásokat, és ezzel legitimálta a lépést.

 Furcsa, hogy most a miniszterelnök úgy értékeli, „aki elment, felhatalmazást adott, aki otthon maradt, engedélyt adott a munkánk folytatására”, miközben egy nappal korábban még azt üzente: „Aki otthon marad, nem tud bennünket segíteni, sőt, saját magán sem tud segíteni.” Most akkor hogyan döntött, kin segített az, aki otthon maradt? Ellehetetlenülő politikai alternatívák, demokráciát szűkítő, szabad választásokat érintő manipulatív törvénymódosítások idején nem él a régi képlet, miszerint aki elmegy, aktív demokrata, aki otthon marad, tespedő apolitikus. A távolmaradók egy része nyilvánvalóan a május óta tapasztalható egész pályás letámadás ténye és módja ellen is protestált (miközben persze otthon maradtak a tényleges antipolitikusok és apolitikusok is).

 Egy biztos: Kompország most legalább 2014-ig átment narancssárgába, kormány és önkormány egy nyelvet beszél. Csak legyen mit mondaniuk.