Egy hazáját szerető állampolgár mindig szomorúan veszi tudomásul, ha külföldön rossz véleménnyel vannak szülőföldjéről, a választott kormányról, az itt élő népességről. Ha az elmarasztalások a szomszédos országokból származnak, azt még meg lehet magyarázni az elmúlt évszázadok történéseivel, az alig elkerülhető konfliktusokkal. Annál nehezebb azonban beletörődni, ha a minősítések Európa távolabbi tájairól, esetleg a más földrészekről érkeznek. Az is igaz, hogy sok esetben mi váltjuk ki a barátságtalan véleményeket. Hiszen hogyan várhatunk jóindulatú megnyilvánulásokat például azoktól a külföldi média személyiségektől, akiktől érdekeinket, politikai értékrendszerünket egyes szélsőséges hangvételű lapírók úgy próbálják megvédeni, hogy nézeteik cáfolása helyett, minősíthetetlen szavakkal, személyükben sértegetik őket. 

Magyar zsidók érkeznek 1944 májusában Birkenauba.

www.degob.hu

Tagadhatatlan, hogy a zsidók üldözéséért hazánkat is felelősség terheli. Azt nem tudom megítélni, hogy az elkobzott vagyonok kárpótlása megtörtént-e, és ezért egy országot, az utódokat meddig lehet még perelni. A keresetet, a Magyar Köztársaságon kívül a Magyar Államvasutakkal és a MÁV Cargó jogutódjával szemben nyújtották be, kérve a per egyesítését a februárban indított hasonló jellegű chicagói perrel. Ennek alapja, hogy a magyar vasutak közreműködtek a zsidóság elhurcolásában, deportálásában. 

Számomra Marc Zell ügyvéd nyilatkozatának az a része megdöbbentő, enyhén szólva rosszindulatú, melyben kijelenti: „a magyarok sokszor rosszabbak voltak a németeknél. A nácik egy politikának feleltek meg, a magyaroknak viszont a vérükben volt a gyűlölet.” Feltételezem, hogy az ügyvéd úr ezt a nézetét nemcsak a Népszabadság washingtoni tudósítójának, hanem – a per sikere érdekében – szélesebb körben, az amerikai médiában is hangoztatja, ami a történelmet és hazánkat nem ismerő amerikai polgárok nagy tömegében kelthet ellenérzéseket irántunk. Az ügyvéd urat nem érdekli, hogy kétséges kimenetelű pereikkel és az ezek sikere érdekében hangoztatott minősítéssel fölszítják a magyarországi antiszemitizmust, és az sem, hogyan vélekednek róla és pereiről mások, hiszen amint kijelentette, azzal se törődött, hogy a svájci bankokkal szembeni zsidókárpótlási ügyek idején is „a bőrén érezte egyes svájciak gyűlöletét”. 

Felelősségünket nem kívánom annak hangoztatásával csökkenteni, hogy Magyarország befogadó ország volt, a nagyszámban betelepülőket a 18-19. században minden ellenérzés nélkül szívesen látta. Nálunk nem voltak olyan pogromok, mint sok más országban, többek között ott, ahonnan hozzánk költöztek. Randolph Braham, a kiváló Holokausztkutató szerint ez volt a magyarországi zsidóság „aranykora” (Magyar Holocaust, Gondolat, 1988). Nincs mentségünk azonban a német megszállás előtt (!) hozott zsidótörvényekre, a zsidóság  érvényesülését, pályaválasztását korlátózó rendelkezésekre.  Mint a felnőtteket nyitott füllel hallgató tizenéves gyermek, jól emlékszem, hogy a háború előtt a magyar közéletben, közbeszédben jelen volt a zsidókérdés. A magyar társadalmat, különösen az értelmiséget foglalkoztatta érvényesülésük, gazdagodásuk. A karrierek elmaradását, a lassúbb előrejutást, a sikertelenséget nem saját képességük hiányosságaival, hanem a zsidó emberek összefogásával, egymás támogatásával magyarázták. Csak nagy ritkán ismerték el, ha valamelyikük tehetségével, szorgalmával boldogult. 

A mai napig nem értem, hogy a magyar középosztály – ellentétben a zsidósággal – miért nem fordított nagyobb gondot gyermekei képzésére? Szüleim ’44-ig, ameddig megvolt az anyagi lehetőségük, miért nem tanítattak idegen nyelvekre és miért engedték, hogy egész nap a grundon rúgjam a labdát? És amikor először nem vettek föl az egyetemre, és „sportállásban” a szövőnők teljesítményét rajzoltam fel egy táblára, miért tartották ezt egy jó állásnak, és miért nem ambicionálták továbbtanulásomat? Zsidó polgártársainkhoz hasonlóan miért nem voltak igényesebbek? 

A háború előtt egyes pályákon a zsidóság erősödése, vélt vagy valós túlreprezentálása, a náci Németország példája sokakban kiváltotta a zsidóellenességét, a szélsőséges mozgalmak erősödését, az azonban aligha állítható, hogy az antiszemitizmus, a gyűlölködés dühöngött volna az egész magyar társadalomban. Még a németekkel kötött szorosabb szövetség és a nyilas párt erősödése sem vezetett olyan atrocitásokhoz, mint amilyeneket a nácik már hatalmuk kezdetén elkövettek. Az, hogy az országnak a német nácik (és a szovjet bolsevikok) megszállása alatt voltak szép számmal olyan polgárai, akik a szolgálatukba álltak, még nem jelenti azt, hogy kollaborációval az egész magyar nép is vádolható. Nem hiszem, hogy egyes őrültek kivételével, bárkinek az agyában megfordult volna a zsidók megsemmisítése. 

A Wannse-i tanácskozást és az ott megtervezett megsemmisítő programokat nem felmenőink, a „gyűlölködő” magyarok szervezték, hanem a náci párt prominensei. A gyűlölködésünkkel kapcsolatban szabad legyen a különböző diktatúrákat jól ismerő Faludi Györgyre hivatkozni, aki a déli szomszédságunkban zajló történéseket elemezve fejtegetésében („Jegyzetek az idő sodrában”, Alexandria 2006) azt írja: ” …a nemzeti gyűlölködés  ilyen mértéke  sohasem volt jelen az utolsó két  évszázad Magyarországán”. Az már a jelenleg élők felelőssége, hogy a politikai csatározások sohase torkolljanak a másképpen gondolkodók megvetésébe, gyűlöletébe, a kirekesztés szándékába. Azt is őszintén remélem, hogy az iraki háború megindításával, a terrorizmussal gyanúsított foglyok faggatásával kapcsolatban sohasem derülnek ki olyan tények, amelyekből bárki arra a következtetésre jutna, hogy az amerikaiaknak „vérükben van a gyűlölet”. 

A ’44 márciusában bekövetkező német bevonulás után hazánk végleg elveszítette önállóságát: bármiféle ellenállás, ellenszegülés drasztikus következményekkel járt. A „hinta” politikáért el lehet marasztalni a Kállay-kormányt, a tény viszont az, hogy Európa utolsó, viszonylag érintetlen pesti zsidósága megmenekült a deportálásoktól és a gázkamráktól. Más megszállt országokhoz hasonlóan nálunk is erőre kaptak a szélsőséges mozgalmak és előbújtak a kisebb-nagyobb „quislingek”, a megszállók rendelkezéseinek készséges végrehajtói. A magyar csendőrség aktív és kegyetlen részvételével elkezdődött a vidéki zsidóság deportálása. Mindennek betetőzése volt a kormány októberi sikertelen kiugrási kísérlete után a rövid ideig tartó nyilas terror. Ekkor már valóban elszabadult a pokol. A hatalomba jutott nyilas gyilkosok szörnyű dolgokat csináltak, amelyeknek a főváros utcáit naphosszat rovó gyerekként időnként magam is tanúja voltam. 

Az új generáció (és talán az amerikai ügyvédek) tájékoztatására talán érdemes hangsúlyozni, hogy a nyilasokat nem a magyar nép juttatta a hatalomba, hanem a hitleri birodalom! Ettől függetlenül ők is magyarok voltak, bűneikért mi is szégyellhetjük magunkat! A zsidókat nem a magyar államvasutak akarták a haláltáborokba szállítani, nem mi magyarok létesítettük a megsemmisítő gázkamrákat, hanem a megszálló német csapatok. Persze mondhatták volna az államvasutak különböző beosztásban lévő alkalmazottai, hogy nem teljesítik a parancsot - ha egyáltalán tudatában voltak a szerelvények, a deportálások végső céljával - kiváltva ezzel az azonnali megtorlást. Mintahogyan mi is többször megismételhettük volna az ’56-os forradalmat, kiérdemelve újólag az amerikai nép csodálatát, mindaddig, amíg írmagunk sem maradt volna. A zsidóság deportálására más országokban, többek között a győztesek közé tartozó Franciaországban is indítottak vonatszerelvényeket! Nem tudom, hogy az amerikai ügyvéd urak beperelték-e már ezeknek az országoknak az államvasútjait? Önkéntelenül felmerül a kérdés: felelős-e egy idegen hadsereg által elfoglalt ország lakossága a megszállók irányította ténykedésekért? Az pedig teljesen abszurd következmény lenne, hogy a per sikere esetén - adófizetői minőségben - a MÁV-vagonokban kiszállított, de valamilyen csoda folytán a gázkamrákat, a megsemmisítésüket elkerülő Magyarországra visszatért zsidók (és hozzátartozóik) is fizessenek azért, mert túlélték a szörnyűségeket. 

A háború 45-ben véget ért. Részvételünkért, a nácikkal történő kollaborálásért, az elkövetett bűnökért felelős honfitársaink elnyerték méltó büntetésüket. Az ország megfizette a győztesek által kirótt jóvátételt is. Ezt követően azonban milyen jogon tartózkodtak hazánkban csaknem 45 évig az idegen csapatok, fosztottak meg bennünket szabadságunktól és ültettek a nyakunkra egy bábkormányt? Ki kárpótol bennünket az évtizedekig tartó megszállásért, és annak következményeiért? Hol vannak azok a kreatív magyar ügyvédek, akik beperelnék a szabadságért, a hazánk önállóságért kirobbantott ’56-os forradalmat vérbefojtó, fővárosunkat részben leromboló, a magyar népet a függetlenségétől megfosztó vörös hadsereget?

 A szerző akadémikus, tagja a Nemzeti Körnek