Tarlós István főpolgármester tegnap odadobott egy gumicsontot a médiának, s az rágja, csámcsogja mohón és acsarkodva, miközben a nyilvános közbeszéd annak ürügyén, hogy Budapesten legyen-e utca, tér vagy bármi más elnevezve a rock and roll királyáról, néhány óra alatt eljutott az 1956-os forradalomtól az Orbán-csomagig, Elvis Presley-től Gyurcsány Ferencig.

Elvis szobor Havaiban

hawaiistatues.com

arlós felvetéséről, s elhibázott indoklásáról egy korábbi cikkben már leírtam a véleményemet. Arra azonban nem számítottam, hogy a főpolgármester víziója arra is alkalmas lesz (sőt leginkább arra alkalmas), hogy megszülessen az Elvis Presley tér-Moszkva tér-Széll Kálmán tér-Széll Kálmán Terv-Orbán-csomag-MSZP-Gyurcsány Fletó-ballib tábor-Bauer Tamás gondolatfüzér, s mindaz, ami ebbe a hagymázas politikai konstrukcióba pro és kontra belefér.

A szellemeskedő, gyalázkodó kommentelőkkel itt és most nem foglalkoznék, bár most már megérne egy misét, hogy ezt az anonimitás mögé bújó embertípust miként lehetne beazonosítani, elvégre a politikai közbeszéd is részben azért olyan amilyen, mert ezek a „szimpatizánsok”, „szavazók”, „véleménymondók” gátlástalanul és következmények nélkül ferdíthetnek, butíthatnak, mocskolódhatnak, gyalázkodhatnak. Az viszont megér egy misét, hogy az arcukat, tollukat, nyilatkozataikat felvállaló véleményformálók is miért kezdenek el két-három mondat után azonnal libsizni, bolsizni, kocsizni, fletózni, orbánozni, miként kerül kapcsolatba Elvis Presley csípőmozgása Gyurcsány Ferenc táncával vagy a „király” drogfüggősége a Matolcsy által „nyomott cuccokkal”?

Az Elvis Presley-tér ürügyén –mondani se kell – a vélemények erősen megoszlanak, ám az érdemi vitát, érvelést aktuálpolitikai okfejtések, gyalázkodások, jobb esetben szellemeskedések, poénkodások helyettesítik, s a lényegről vajmi kevés szó esik. Ha pedig mégis akad olyan valaki – mint Stumpf András a Heti Válaszban –, aki a politikai elmefuttatása mellett (Széll Kálmán és Elvis titkos kapcsolata) a konkrét problémával is foglalkozik, akkor az övétől eltérő véleményt lazán „agyrémnek” nevezi.

Így aztán Tarlóssal „kötekedő” személyemet is tollhegyre tűzi, ahogy sok más harcostársa is. Ezért még egyszer a lényegről: ha Elvis Presley-t valóban érdekelte volna a magyar forradalom sorsa, akkor már 56 őszén felemelhette volna szavát, például október 28-án, amikor másodszor lépett fel az Ed Sullivan Show-ban. De nem tette! S a következő hetekben sem. Harmadik, 1957. január 6-i szereplése sem a magyarokról szólt. Fellépése a korábbi, az amerikai sajtóban sokat támadott „vadóc” Presley (Elvis, the Pelvis) átfazonírozása jegyében jött létre. Régi slágerei mellett csak balladákat énekelt, a kamerák deréktól felfelé mutatták, s ezzel megkezdődött az üzletileg jövedelmezőbb „jófiú” image tudatosítása a felnőtt közönségben. Ennek része volt Ed Sullivan bejelentése, amely egy magyarokkal összekapcsolt karitatív akciót társított Elvis Presley nevével, s ennek népszerűsítése egy 35 milliós nézettségű műsorban történt. A gesztusnak – bár volt foganatja a felhívásnak – sem a tengerentúl, sem itthon nem volt érdemi visszhangja. Aztán még évtizedekig ismeretlen maradt ez a „jelentős esemény”.

A magyar politika – populista céllal – most viszont rárepült a témára, és igyekszik felhasználni a céljai érdekében, amihez a szolgálatkész lakájmédia kioktató stílusban veri a megszokott tamtamot, elfelejtve néhány nem elhanyagolható apróságot. S ezt Tarlós főpolgármester figyelmébe is ajánljuk.

Elvis Presley megjelenése az ötvenes évek közepén valóban forradalmasította a populáris zenét, amiért minden tiszteletet és megbecsülést megérdemel. Százmilliók életét befolyásolta, s esetében először beszélhetünk nemcsak lokális, hanem globális sztárról. Befolyása azonban Magyarországon a rock and roll virágkorában elhanyagolható volt, majd a beatkorszakban a Beatles és más zenekarok feltűnésével, nem is erősödött fel.

Karrierje, életútja ráadásul a hatvanas évektől az Egyesült Államokban is félrecsúszott (filmszerepek, aranypolgár), nemcsak kaszinókban fellépő showbiz sztár lett, hanem az évtized végétől agy lelkesedéssel és aktívan támogatta Richard Nixon politikáját. Márpedig Nixon 1968 után kérlelhetetlen harcot indított az ellenkultúra, a polgárjogi és háborúellenes mozgalmak hangadói, a hippik, a diáktüntetők, s konkrétan John Lennon, Jimi Hendrix, a Rolling Stones, James Brown és mások ellen. Ezért gondolnám azt, hogy Tarlós Istvánnak inkább azokat kellene „(utca)képbe hozni”, akik 1956 áldozataiért, a forradalom emlékéért valóban sokat tettek, s nevük nem kompromittálja a lázadások, a forradalmi mozgalmak emlékét.

Mellesleg ezt gondolhatja a közvélemény is, mert a szavazásra feltett kérdésre – „a Fővárosi Önkormányzat teret nevezne el Elvis Presley-ről Budapesten. Egyetért a javaslattal?” – megérkeztek az első válaszok. A cikk írásáig beérkezett több mint 8100 szavazat szerint a válaszadók csupán egyötöde (19,7%) válaszolt igennel a kérdésre.

Okkal vetődik fel a kérdés: nem a valós problémákkal kellene foglalkozni a gumicsontok helyett?