Gyurcsány elmondta: az őáltala vezetett Demokratikus Koalíciónak, amelyben az SZDSZ egykori politikusai (Bauer Tamás)  is helyet kaphatnak, egy táborban, ha nem is egy pártban kellene lennie Szanyi Tibor, esetleg Filló Pál baloldalibb húrokat pengető áramlataival.

Gyurcsány Ferenc

Stiller Ákos

És akkor még szó sem esett tucatnyi más platformról, amelyek az elmúlt években többször bebizonyították, képesek egymásnak is feszülni. Gyurcsány nem kényeztetett el annak részletezésével, hogy miként lehetne összeegyezetni ezt a sokféle irányzatot.

A nyugati baloldali pártoknak (főleg, amikor kormányon vannak) a 2008-ban kitört világgazdasági válság óta hatványozottan kell törekedniük ellentétes célok megvalósítására: védelmezni a szegényeket a szolidaritás jegyében, közben betartani a költségvetési fegyelmet a spórolás jegyében. Sem a francia szocialisták, sem a brit Labour, sem a német SPD nem mondhatja el magáról, hogy megtalálta a biztos receptet ezen kihívásokra. A Magyar Szocialista Pártnak és Gyurcsánynak elsősorban magának kell kiizzadnia a kiutat, egyelőre nincs segítségére a blairi „harmadik úthoz” hasonló innovatív gondolatrendszer, amelyet előhívhatna.

Mintha Gyurcsány maga sem hinné igazán, hogy ennyire sokféle, szerteágazó irányzatokkal meg lehetne alkotni a Fidesz leváltására képes, hatékony pártot. Ő maga mondta ki a műsorban: jelenleg senki (saját magát is beleértve) nem alkalmas Orbán Viktor kihívására. Ezt ilyen nyíltan még senki sem ismerte el. E kijelentés valóságtartalmával nehéz vitatkozni, még ha ehhez az egyes politikusoknak le kell is küzdeniük egyébként természetes hiúságukat.

Mesterházy Attila MSZP-s pártelnökkel nem csak az a baj, hogy nem elég szuggesztív és karakteres szónok, nem ragadja magával a közönségét, hanem az is, hogy fogadkozásai ellenére sem tudott nagyobb fegyelmet, vagy baloldali terminussal élve „akcióegységet” teremteni. A tavalyi őszi önkormányzati választások után Mesterházy a párt szervezeti megújítását hirdette meg, de ennek jelei nem nagyon látszanak. Pedig az MSZP alapos alapszabályreformra szorulna, a jelenlegi ugyanis jelentősen gátolja a hatékonyabb működést. Gyurcsány magával szemben is kritikusnak mutatkozott, olyannak, aki tisztában van azzal, hogy az őszödi beszédnek a Fidesz által sikerrel sulykolt percepciója („hazugságbeszéd”) mélyen bele van égve a közvélemény tudatába.

Gyurcsány egyszerre vett fel az interjúban elemzői és harcos attitűdöt. E két magatartásforma egymással ellentétes, legalább annyira, mint Gyurcsány eddigi politikai pályafutása. Ahogy a 2007-es Szembenézés dolgozatában, most is igyekezett tekintettel lenni a magyar jobboldal szempontjaira, vagy legalábbis igyekezett megérteni ellenfele gondolkodásmódját. A műsor vége felé viszont a szenvedélyes Gyurcsány jött elő, amikor azt mondta: harcolni kell ez ellen az újhorthysta világ ellen.

Az Orbán-kormány és a Horthy-rendszer összehasonlítása komoly problémákat vet fel, hiszen az ország vezetése nem akar területi revíziót, nincsenek nyílt választások, zsidótörvényekről nem is beszélve. Még ha a nemzeti szimbólumok és nyelvezet használatában, esetleg a gondolkodásmódban lehet is találni némi hasonlóságot a mostani kormánypártok (főleg a KDNP) és a Horthy-korszak között, érdemes az összehasonlítással óvatosan bánni. A Horthy-rendszert a mostani magyar baloldal egy része szereti – a leegyszerűsítés kedvéért – egyetlen szubjektumként kezelni, holott annak a politikai élete is rendkívül sokszínű volt.

Az árnyaltabb megítélés elkélne történelmünk megannyi csomópontjának értékelésekor. A XX. században újabb és újabb csomópontok keletkeztek, amelyek megítélésében hevesen összecsaphatnak az egyes táborok: 1956 (forradalom versus ellenforradalom) 1989-90 (paktum v. jogállamiság), a 2006. évi őszi zavargások (rendőrterror v. a csőcselék elleni jogos fellépés). Az interjú hangvétele az sugallja, ilyen nagy csomópont lesz a 2011-es alkotmányozás is, amelynek eljárásáról (az ellenzék hátsó szándékoktól vezérelve távolmaradt v. a Fidesz önkényt gyakorol) megint lehet majd éveken át elkeseredett vitákat folytatni.