Elemében is érzi magát a kormánysajtó. Csakhogy a Heller leveléhez fűzött kommentárok hamisak és dilettánsak!

Heller Ágnes

MTI

Elég ehhez elolvasnunk a szenzációt először hírül adó Magyar Hírlap online (2011. április 21.) cikkének címét is: „Heller helyeselte a véres megtorlást”. Márpedig a levél egyetlen mondata sem tesz lehetővé ilyen értelmezést. A filozófus barátait és mentorát, Lukács Györgyöt is elárulta 1959-ben az MSZMP-nek írt levélben – így az alcím. Sőt, a képaláírás szerint már „a levélben név szerint feljelentette társait” – szerepel. Ezek valótlanságok, hiszen senkit nem árult el, senkit nem jelentett fel. Lukácsról egyetlen bíráló mondatot írt: „az elmúlt két évben számos politikai hibát követett el”. Ezzel pedig aligha ártott akár a legcsekélyebb mértékben is mesterének. Társai, barátai közül egyedül Mészáros Istvánt említette meg, akiről valóban csúnyán írt, csakhogy neki azért nem árthatott – ahogy ez a levélből is kiderül –, mert már három éve Brightonban élt.

E dokumentumban épp az a lényeg, hogy Heller MSZMP KB-hoz írt levele senkinek sem ártott, a kormánypárti média nem véletlenül igyekszik meghamisítani. A levél tartalma szokványosnak mondható, a diktátoroknak mindenütt, mindenkor ilyesfajta irományok dukálnak, csak többnyire feljelentésekkel tarkítva. Mielőtt pálcát törünk azok felett, akik ilyen beadványokat küldtek, legyünk tisztában azzal, hogy például a legnagyszerűbb forradalmáraink és szabadságharcosaink többsége is ezt tette. Hiszen nyilvánvaló, hogy az efféle levelek nem az őszinteség igényével, hanem valamilyen egzisztenciális célból íródtak.

A történésznek és más társadalomtudósnak pedig illene az ilyen szövegeket megfelelő forráskritikával kezelnie. „Heller 1959-ben gyakorlatilag üdvözli az ’ellenforradalom’ leverését, ami azért is rettenetes, mert ekkor már a legtöbb bebörtönzés és kivégzés megtörtént” – véli Hankiss, aki a tudományos kutatómunkát a jelek szerint szervesen összekapcsolja a pártpolitizálással. Csakhogy e levél akkor lett volna rettenetes, ha a miatt bármelyik fogoly akár egy perccel többet töltött volna a börtönben, vagy ha a nyilvánosságot mételyezte volna.

Természetesen sokkal szerencsésebb lett volna, ha Heller elébe megy a vádaskodásnak, hiszen emlékezett is a levélre. Megúszhatta volna a magyarázkodást, amely egyébként is igen támadhatóvá sikeredett. A dokumentum keletkezésének körülményeiről a Magyar Hírlap online tudósítása szerint azt közölte, hogy első férje, Hermann István hatására fogalmazta meg az eredetileg két és fél bekezdésnyi levelet, a többit (eszerint mintegy öt oldalt) Hermann hamisította. Ha ez így volt, akkor is tudnia kellett róla, hiszen az aláírás az övé. A Magyar Nemzetnek adott interjúja bizonyítja, hogy nem volt kényszerről szó, férjének akart segíteni. (Azt pedig ő sem állította, hogy hatósági manipuláció lenne a dokumentum.) Tehát Hermannt szükségtelen volt az ügyben szerepeltetnie.

A Magyar Nemzet említett számában így védekezett: „Egy ilyen rágalomnak nem tulajdonítok különösebben nagy jelentőséget, méltóságomon alulinak tartom, hogy beszéljek valamiről, amiről nem is szabadna beszélni, hiszen az egész életem mutatja, hogy ez az egész hazugság. [...]  Nem is akarom tisztázni. [...] Egyetlen dolgot tudok elmondani ezzel kapcsolatban, mégpedig azt, hogy akik ismertek, azok tudják, hogy mi volt a véleményem 1956-ról.” Mindezek nem túl meggyőző érvek, és azzal, hogy a Szent Péter-analógiát említette, tovább növelheti a gyanút maga ellen.

Ezt követően felrótta Hankiss Ágnesnek, miért nem hozott nyilvánosságra a számára kedvező tartalmú dokumentumokat is, de végül önkritikát gyakorolt: „Szégyelltem magamat már akkor is miatta, és szégyellem magam most is. [...] Nem nagyot hazudtam, csak kicsit.”

Valószínűleg Heller pályafutásának a mélypontja ez a levél. Ezt követően azonban mindinkább bizonyította demokratikus elkötelezettségét. Csak dióhéjban: az MSZMP KB már 1960 nyarán támadta „revizionista” és „antimarxista” nézetei miatt (s ez egyéb szankciókkal járt). 1968-ban társaival nyilatkozatban tiltakozott a csehszlovákiai beavatkozás ellen; 1973-ban, a „filozófus-per” során többedmagával kizárták a pártból, és elbocsátották állásából.  Második férjével, Fehér Ferenccel „A magyar felkelés rövid története” címmel  írt kötetével – ami nálunk 1981-ben, szamizdatban jelent meg – hitet tett az 1956-os forradalom mellett.

Ez az életút mindenképpen tiszteletet parancsol, nemcsak a mai közéleti szereplőkhöz viszonyítva.

A szerző történész