Az utóbbi hetek társadalmi elégedetlensége nyomán egyre inkább felerősödtek a hangok, amelyek a következő választásokon már a Fidesz-KDNP bukását vizionálják. Eltekintve attól a hatalompolitikai kérdéstől, hogy jelenleg nem látszik olyan erő, amely képes lenne reális alternatívát felmutatni, érdemes lenne azzal a kérdéssel is foglalkozni, hogy jobboldali kormány bukása egy újabb méretes kudarccal gazdagítaná a magyar reformkísérletek igencsak hosszú történetét. A kérdés az, hogy a balliberális kudarc után a teljesen más irányból építkező jobboldal bicskája is beletörik-e a fenntarthatatlan posztkádári társadalom reformjának kísérletébe?

Stiller Ákos

Az Orbán-kormány megalakulása után már kitértünk arra, hogy miért érdemes összevetni az esélyeket, lehetőségeket azzal a helyzettel, amikor Gyurcsány Ferenc hasonlóan ambiciózus tervekkel vágott neki a baloldali reformpolitikának. A tüntetéseken, az ellenzéki nyilatkozatokban, a pártokhoz közel álló sajtóban – persze ellentétes előjellel – nagyon hasonló érveket olvashatunk most is a kormánypolitikával kapcsolatban, mint akkor: nincs egyeztetés, túl nagy a hatalomkoncentráció, a kormányfő abszolutista, sőt diktatórikus eszközökkel nekimegy a társadalomnak és kizárólagosan kívánja gyakorolni a hatalmat. Ha azonban meg is akarjuk érteni az ilyen jellegű vádak mögött húzódó politikai szándékok eredőjét, akkor abból az egészen egyszerű ténykérdésből kell kiindulnunk, hogy az egész magyar gazdasági-társadalmi rendszer mély válságban van.

A válság három rétege

Ennek a jelenségnek legalább három rétege van: az első alatt a 2008 óta tartó világgazdasági krízis hazai hatásait értem, amelyhez az eurozóna jelenlegi bizonytalansága is hozzá tartozik. A második réteg a posztkádári, vagy áljóléti rendszer válsága. Ezalatt az értem, hogy a 2000-es évekre a magyar modell elveszítette a Kádár-rendszer viszonylagos szabadságából, illetve a 90-es évek derekán végrehajtott gazdasági intézkedéseiből fakadó versenyelőnyét a visegrádi országokhoz képest. A növekedés a kedvező világpiaci környezet ellenére fokozatosan lelassult, majd megállt. Empirikus adatok ugyan nem állnak rendelkezésünkre, azonban minden bizonnyal kapcsolat fedezhető fel a gazdasági-társadalmi innovációhiány, illetve a pártrendszer fokozatos befagyása között.

A válság harmadik rétege valószínűleg a 70-es évek óta tartó folyamat, amikor is a Kádár-rendszer elveszíti modernizációs attitűdjét, a társadalmi mobilitás megszűnt, illetve képtelen volt érvényes válaszokat adni a világgazdaság felől érkező kihívásokra. Elég csak a népesedési folyamatokra tekintenünk: a növekedés először csak megtorpan, majd megáll. A 1980-as évekre a válság minden szinten elmélyül, ezt aligha szükséges részletezni, rengeteg kiváló szociológiai munka született a kérdésben. Azonban az is világosan kiviláglik az adatokból, hogy ezeknek a problémáknak a jórészét nem oldotta meg a rendszerváltás, hanem a demokratikus rezsimek továbbcipelték magukkal ezeket az óriási nehézségeket.

Ki kell mondanunk, valójában közel harminc éve folyamatos a leszakadásunk először csak Nyugat-Európától, míg az utóbbi évtizedben már a szomszéd országoktól is. Természetesen voltak olyan évek ezalatt, amikor pozitív folyamatokat tapasztalhattunk,  lényegében azonban nem sikerült kitörni a megszorítás-osztogatás ördögi köréből és a magyar társadalom döntő többsége lassan a második generáció óta nem tapasztalta meg a tartós gyarapodás élményét. Márpedig a politikatudomány számos elmélete jórészt ettől teszi függővé egy társadalom demokratizálódásának sikerét. Az 2000-es évek első évtizedének végére ezek a válsághullámok egymásra torlódtak, szembe kell néznünk azzal, hogy a jelenlegi formájában a magyar társadalmi-gazdasági rendszer nem képes önmagát megújítani, fenntartani.

A gyurcsányi reform és kudarca

A Gyurcsány Ferenc fémjelezte reformpolitika már fél évtizeddel ezelőtt ráérzett ezekre a problémákra. Részint újbaloldali, részint liberális indíttatásból, egy világos társadalompolitikai koncepcióval látott neki átalakítási kísérletének, abban a tekintetben igencsak jó esélyekkel, hogy 2008-ig „csak” két válságréteggel kellett megbirkóznia. Ugyanakkor a jelenleg a szemünk előtt lezajló szocialista hatalmi küzdelem is jól illusztrálja mennyire nem sikerült a volt miniszterelnöknek még saját pártjával sem megértetni elképzeléseit. A posztkádári örökségre és a technokrata. „szakértői” attitűdre építkező magyar baloldalnak mindig is idegen maradt az öngondoskodásra, piacosításra épülő, Giddens-féle harmadikutas program. Egyedül a sikerek legitimálták Gyurcsányt, azok elillanása, illetve az őszödi sokk egyenesen vezetett a baloldal bukásához.

A mai helyzettel ellentétben a szocialista kormány mozgásterét ugyanakkor jelentősen leszűkítette az SZDSZ-szel való kényszerházasság, holott kezdetben úgy tűnt, hogy a liberálisok talán képesek lesznek magukkal húzni a megcsontosodott szocialistákat. Ebből azonban nem lett semmi, mert a magyar liberalizmus innovációjából mindösszesen a zsarolási pozíció minél hatékonyabb kihasználására futotta. Ráadásul a mai helyzettel ellentétben Gyurcsánynak nemhogy a kétharmados felhatalmazás ereje nem állt a rendelkezésére, hanem az akkori kormánypártoknak volt reális alternatívája a Fidesz személyében, amely a konstruktív ellenzékiség teljes ignorálásával az áljóléti rendszerek hamis illúziójának fenntarthatóságával végül is sikeresen buktatta meg az amúgy is szétesés állapotába került balliberális oldalt.

Az utolsó szöget ennek a reformkísérletnek a koporsójába a 2008-as népszavazás ütötte be. Ironikus módon ellenzékiként a baloldalnak még azzal sem sikerült szembenézni, hogy a kormányváltás óta az olyannyira féltett 89-es alkotmányos garanciák valójában saját reformelképzeléseiket is keresztülhúzták, nevezetesen, amikor az AB olyan kérdést engedett népszavazásra, amelyek költségvetési következményei egészen nyilvánvalóak voltak.

A Fidesz kísérlete

A Fidesz modernizációs kísérletének eszmei háttere és társadalompolitikai víziója gyökeresen más koncepcióból indul ki, amely természetesen nem a baloldalon manapság olyannyira divatos demokrácia/diktatúra dichotómiával értelmezhető. (Nevezetesen, hogy jobboldali diktatúra van kiépülőben, amelyben a demokratikus értékek kizárólagos hordozói a balliberális ellenzék maradványai.) Sokkal inkább arról van szó, hogy a Fidesz egy erősen államközpontú, (felső)középosztályt helyzetbe hozó, a hatékonyság mindenekfelettiségét hangsúlyozó ideológiával vágott neki saját reformjának. Ennek eszmei hátterével korábban már sokat foglalkoztunk a HVG Online hasábjain.

A kormányváltás után egy évvel egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a baloldal bukásával az általa orvosolni kívánt problémák nem tűntek el és az új rezsimnek is bele kell vágni a saját kísérletébe. Abban volt sokáig bizonytalanság, hogy elképzeléseiket milyen áron, milyen forrásokból lehet megvalósítani. A világgazdaság és azon belül az EU instabil helyzete, valamint a pénzügyi fegyelem határozott brüsszeli kívánalmai egy év után nyilvánvalóvá tették, hogy önerőből lehet csak finanszírozni a reformkísérletet.  Gazdasági értelemben valójában szűkebb mozgásteret a Fidesz ezért a politikai mozgástér kiszélesítésével igyekszik kompenzálni, ezt nemcsak a kétharmada miatt tudja megtenni, hanem azért is, mert jelenleg nincs egyetlen olyan ellenzéki párt sem, amely képes lehet leváltani őket.

A Fidesz mindenféle konszenzus nélkül, puszta erőpolitikával kívánja saját vízióit betelesíteni, Orbán megy előre, egyszerűen azért, mert nem tehet mást és megtehet mindent, alighanem a jogállami keretek megsértése is ebből fakad. A magyar társadalom jó része azonban láthatóan képtelen belátni, hogy azt a sajátos álszolidaritásra épülő rendszert – amelyet részint a rendszerváltás után megörököltünk, részint azóta alakítottunk ki – képtelenség fenntartani. Csak egyetlen adat: a versenyszférában jelenleg körülbelül 1.8 millióan dolgoznak, a mindenkori kormányoknak a tőlük beszedett pénzből kéne fenntartania az egész közszférát, a teljes állami intézményrendszert, törleszteni az államadóságot és fizetni a szociális juttatásokat. Az igazsághoz hozzátartozik azonban az is, hogy az elmúlt évtizedben a Fidesz maga is sokat tett azért, hogy fenntartsa ezt az illúziót, amellyel most világgazdasági krízissel súlyosbítva kellene szembenéznie.

A magyar politika kulcskérdése valójában tehát az, hogy az elvetélt baloldali reformkísérlet után megbukik-e Orbán Viktor koncepciója is. Ha a jelenlegi ellenzéki pártoknak lenne bármilyen azonosítható alternatívája ez talán nem is lenne olyan nagy baj. A kicsi és szétszabdalt MSZP részéről, azonban többnyire csak diktatúrázásra, illetve jól bevált jóléti ígéretek ismételgetésére futja. A Jobbik elnökének hagymázas gazdaságpolitikai elképzeléseiről – amelyekben a fizetésképtelenség bejelentésével gyakorlatilag államcsődöt kockáztatna – pedig jobb nem is beszélni, míg az LMP már csak mérete folytán sem nem tűnik reális alternatívának.