Számtalan reflexió kísérte Orbán Viktor tusnádfürdői beszédét, többségük a miniszterelnöknek a nyugati fogyasztói és jóléti társadalom végéről vallott téziseit szedte darabokra. A nemzetstratégiai kérdésekről folytatott, késhegyre menő vita nem új keletű: politikusainkat mindig is foglalkoztatta a nyugati, a keleti és a sajátos magyar út lehetősége. Ahogyan Gyurcsány Ferenc is megfogalmazta: „Magyarországon egyszerre itt van Hunnia és Pannónia politikai kultúrája, igényrendszere, valóságértelmezése. Eddig mindig azok voltak sikeresek a politikában, akik a nyugatos modernizáló köztársaságpárti, Európára tekintő Pannónia ügyét és ezt támogató csoportjait össze tudták kapcsolni a magyar ugar összes lelki félelmét és szociális nyavalyáját magán hordó Hunnia világával”.

Orbán Viktor e vitát – úgy tűnik – a véglegesség szándékával Hunnia javára döntené el, hiszen Pannónia életképtelen, mivel a mintának tekintett nyugati világ fáklyája kialudt – persze ez azt is maga után vonja, hogy eljelentéktelenednek a Pannóniát képviselni kívánó politikai erők. A tusnádi beszéd a politikai opportunizmus egyik újabb állomása: szükség van rá, ahogyan a centrális erőtér mítoszára is. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy ne lenne igazságtartalma. A miniszterelnök nagyon is jól megragadta a nyugati világot feszítő kihívásokat, csak éppen rendkívül egysíkú és képlékeny keretbe (Közép-Európa felemelkedése) ágyazta azokat. Mindezek miatt az Orbán Viktor által vázolt teória ugyan számos ponton félresiklik, de alkalmas arra, hogy önbeteljesítő jóslattá váljon.

Orbán Viktor Tusványoson

Túry Gergely

A nagy „kontextusteremtő”

Orbán Viktor sikerének egyik forrása – ezt egyébként a baloldal is kezdi felismerni – a politikai kontextusok konstruálásában rejlik. Erre a legjobb példa a Fidesz által a rendszerváltás óta bejárt út. A mostani válságnarratíva talán a miniszterelnök egyik legnagyobb szabású kísérlete, amelynek különlegessége, hogy megpróbálja beolvasztani magába a korábbi narratívákat is (centrális erőtér, fülkeforradalom): „…a magyarok a 2010-es választáson a korszakváltást szerintem már zsigereikben megérezve döntöttek úgy, hogy itt most egy soha nem látott egységet és összefogást kell létrehozni, amit a politikai publicisztika nyelvén mi egyszerűen csak kétharmados forradalomnak nevezünk”. Ez a szintézis legalább három célt szolgál: egyrészt természetesen a kormányzati jövőkép és filozófia demonstrálását; másrészt a folyamatos szükségállapot fenntartását, amely alkalmas arra, hogy bármikor hivatkozási alapja legyen a rendkívüli (és persze nem fájdalommentes) kormányzati eszközök alkalmazásának, végül a nyugati világ apokaliptikus víziója tökéletesen alkalmas a hazai – egyre erősödő – szélsőjobb pofonok nélküli domesztikálására.

Helyes diagnózis, helytelen következetések

A szómágia ugyanakkor még nem lehet elég ok arra, hogy ne vegyük komolyan a mögötte megbúvó tartalmat, hiszen Orbán Viktor valóban rávilágított a nyugati világ előtt álló kihívásokra (még ha azokra kétséges válaszokat is próbált adni). Az adósságválság, a nyugati jóléti kiadások fenntarthatatlansága, a nemzedékek közötti feszültségek, a migráció mind-mind olyan valós probléma, amely pattanásig feszíti a nyugati társadalmakat. Egyébként ezeket a dilemmákat nem csupán Orbán Viktor veti fel. Például Robert Skidelsky gazdaságtörténész szerint el kellene gondolkodnunk azon, hogy a gazdasági fejlődés nem lehet öncél, s ennél fontosabb a már meglévő erőforrások igazságos elosztása. Skidelsky egyébként – ahogyan a magyar miniszterelnök is – nagy hangsúlyt helyezne az államra a kapitalizmus hibáinak korrigálása terén, népszerűsítve az állam aktív gazdasági szerepvállalását valló keynesiánus elméletet. Másrészt az európai baloldal agytrösztjeit is a válság nyomán megroppant szociális és jóléti állam reparálása foglalkoztatja.

Túry Gergely

Nagyjából eddig lehet követni teljes biztonsággal a miniszterelnököt: a problémák felismeréséig, a diagnózisig. Következtetéseinek és javaslatainak nagy része azonban vagy teljesen nélkülözi a realitásokat, vagy pedig a realitásokat próbálja a maga szája íze szerint magyarázni. Ebből a szempontból a beszéd öt aspektusát érdemes kiemelni: a nyugati modell halála; a jóléti állam alkonya; az állam küldetése; a nemzetek felértékelődése és a közép-európai térség szerepe az új világban.

Nyugathalál-vízió

A tusnádi beszéd talán legerősebb gondolata a nyugati világ spengleri alkonya. A miniszterelnök szerint „nem kevesebbről van itt szó, mint hogy az a világ, aminek a fogalmi keretei között éltük az életünket, azok a szavak, törvények, leírások, amellyel értelmeztük a világot, amely körülvesz bennünket, lassan, de biztosan elveszítik az érvényüket, vagyis a jólétinek nevezett fogyasztói társadalmak Nyugaton véget értek”. Mindezt történelmi kontextusba is ágyazza, hiszen a Római Birodalom bukását párhuzamba állítja a modern Nyugat kimúlásával, mondván, hogy Rómában sem az volt a kérdés, hogy mi lesz a birodalommal, hanem az, hogy mi lesz utána.

Orbán Viktor kijelenti továbbá azt is, hogy „[a] korszakváltás, úgy látom, hogy az előző történelmi korszak összeomlásával fog megtörténni, tehát nem új fejlődési szakaszba lépünk, nem áttörünk valahonnan valahova, hanem összeomlás következik be, és onnan indul meg egy új újrakezdés”. Ez természetesen nem állja meg a helyét: sem az apokalipszis, sem pedig a történelmi párhuzam. A Római Birodalom nem múlt el egyszerűen, hiszen lerakta az európai kultúrkör társadalmi és jogi alapjait. Így van ez a kapitalista-jóléti berendezkedéssel is. Nyilván a miniszterelnök sem anarchiában gondolkodik, ha pedig ez így van, akkor egyszerűen nem szűnhetnek meg a modern nyugati világ alapvető paradigmái.

A jóléti állam alkonya

A miniszterelnök mindezeken túl figyelmen kívül hagy egy másik fontos tényezőt: a jóléti állam nem illanhat el egyik pillanatról a másikra – már csak azért sem, mert nincs olyan, hogy „a jóléti állam”. Jóléti államok és különböző jóléti modellek vannak, amelyek – s itt van Orbán Viktor igazsága, amelyet sajnos megint abszolutizálni próbál – közül bizonyára sok modell nem életképes, de ez nem jelenti az egész nyugati világ halálát. A klasszikus felosztásban (Esping-Andersen szerint) három jóléti modellt különíthetünk el: liberális, konzervatív és szociáldemokrata. De ezek mellett – ahogyan Manuela Arcanjo tanulmányából kiderül – számtalan más tipológia is előfordul: angolszász, bismarcki, skandináv, déli, hibrid, kontinentális, de még kelet-európai is. Vagyis a jóléti paradigmák válságjelenségeiből vagy egyetlen paradigma válságából nem következtethetünk az egész rendszer végére.

Az állam szerepének felértékelődése

Orbán Viktor másik fő következetése az, hogy az államnak merőben új szerepe lesz a gazdaságban, mert az adósságot visszafizetni csak állami eszközökkel lehet; az embereket az állam vezetheti vissza a munka világába; sőt a gazdaságot is az állam szervezi át, méghozzá úgy, hogy a jóléti állam helyett munkaalapú társadalmat alakít ki. Az vitathatatlan, hogy új típusú terhek hárulnak a XXI. századi államra, de ez nem eredményezhet állam-fétisiszta gondolkodásmódot. Az államközpontú gondolkodás – főként a válság hatására – előtérbe került az USA-tól Németországig, de sehol sem kizárólagos: Nagy-Britanniában például kiegészíti a polgárokkal való együttgondolkodás és cselekvés (big society) gondolata, sőt Kína – többek között – éppen az állami szorítás enyhítése miatt tudott naggyá válni.

Túry Gergely

A nemzetek reneszánsza

E ponton jutunk el a nemzethez: „Az a helyzet, hogy csak akkor lehetséges az új korszakban sikeres államokat fölépíteni, hogyha az állam mögött erős nemzet áll… a nemzet mint önmagáért felelős közösség az állam háttere, az igazi ereje az államnak a nemzetből fakad, és az állam nem más, mint a nemzet szolgálatának és a nemzeti hivatás kiteljesítésének eszköze”. E kijelentés minden fenntartás nélkül elfogadható lenne, ha nem most tettük volna le a soros elnökséget Erős Európa szlogennel, és ha az EU-ban nem most próbálnák meg teljes erőbedobással meghaladni a nemzetállami kereteket (legalábbis gazdaságpolitikai értelemben). Az új világban minden bizonnyal szükség lesz egészséges nacionalizmusra, azonban szembe kell néznünk azzal is, hogy az EU-ban az egyes államok sikeressége nem csupán az erős nemzeten múlik (persze azon is), hanem a többi tagállam prosperálásán.

Közép-Európa felemelkedése

Végül elérkeztünk az egyik leghomályosabb és legkényesebb következetéshez, ami sokkal inkább a jóslás kategóriája. Orbán Viktor szerint „ha a közép-európai államok mindegyike, elsősorban most a visegrádi négy államról beszélünk, kellő időben fölismeri, hogy a most létrejövő új európai gazdasági korszaknak súlypontja nem Nyugaton lesz, hanem Közép-Európában, amit én erősen hiszek, akkor egy soha nem látott, szoros közép-európai együttműködés jöhet létre”. Nehéz itt ellentmondani, hiszen minden jóérzésű kelet-közép-európai ember számára kedves lenne egy ilyen fordulat, sőt némi elégtételt is érezhetnénk. Némi kétségünk azért lehet. Egyrészt gazdasági szempontból nem látjuk e térség vezető szerepének csíráit, és persze azt sem szabad elfelejtenünk, hogy gazdasági sikerességünk ezer szállal kötődik a „halódó” Nyugathoz. Másrészt pedig politikai szempontból sincsenek meg a Közép-európai Együttműködés Rendszerének előfeltételei, legalábbis addig, amíg a térség országai egymás belügyeibe avatkoznak.

Láthattuk, hogy amíg a miniszterelnök diagnózisa helytálló, addig javaslatai, jóslatai meglehetősen kétségesek, konkrét megoldási javaslatokat pedig nem nagyon vázol. Ez persze önmagában nem is baj, hiszen egyfajta ötletelésről van szó. De Európa mostani gazdasági, politikai és lelki válságában a fenti „ötletek” olyan táptalajra hullhatnak, amelyek berobbanthatják az alattunk ketyegő társadalmi-politikai bombákat.