A történelemben és a politikában persze nincsenek vitathatatlan ok-okozati összefüggések. Hipotéziseinket nem tesztelhetjük, nem tudhatjuk, mi történt volna, ha 9/11 nem történik meg, miként azt sem, mi történt volna, ha az Egyesült Államok másként reagál.

Átokföldje

Az ember azt gondolná, hogy legalább a gazdaság területén magabiztosan meg lehet mondani, mekkora kárt okoztak a terrortámadások a romboláson és a vérfürdőn túl. Elvégre a közgazdaságtan mégiscsak a legfegyelmezettebb társadalomtudományi terület.

És valóban, pontosan meg lehet mondani, mennyit zuhantak a tőzsdék, miután négy nappal 9/11 után kinyitottak, mikorra tértek magukhoz, milyen kár érte a biztosítókat, a viszontbiztosítókat és a légitársaságokat, hogyan alakult a fogyasztói bizalmi index, a kiskereskedelmi forgalom stb. De annak felbecslése már sokkal keményebb dió, hogy mennyire térítette le 9/11 Amerikát és a (nyugati) világot gazdasági fejlődési pályájáról. 2008-ban Olivia A. Jackson amerikai közgazdász – már a 2007-es rossz év és a 2008-as rossz előrejelzések tudatában, de még a Lehman Brothers összeomlása előtt – amellett érvelt, hogy 9/11 szignifikánsan nem befolyásolta azt az irányt, amelybe a gazdaság eleve haladt. A 2001-es rövid recessziót nem a terrortámadások okozták, hiszen márciusban, hónapokkal azok előtt kezdődött, és novemberben le is zárult. Amerika rugalmasan reagált azokra a gazdasági kihívásokra, amelyeket 9/11 idézett elő, mert teher alatt nő az amerikai pálma: Amerika hagyományosan fokozott tudatossággal és állóképeséggel szokott reagálni az efféle válsághelyzetekre. A növekvő költségvetési hiányról csak annyi mondandója volt, hogy ez így szokott lenni háborúk idején.

Ma már aligha van közgazdász, aki ilyen optimistán látja a helyzetet. A növekvő államadóság és a toronymagas költségvetési hiány mégiscsak soknak bizonyult, az S&P hitelminősítő lerontotta az Egyesült Államok adósbesorolását. De az amerikai és általában a nyugati gazdasági bajoknak sok forrása van. Az ingatlanbuboréknak, a derivatívapiac összeomlásának, az ezt követő hitelválságnak sok köze nincs 9/11-hez és a rá adott amerikai katonai reakcióhoz Afganisztánban és Irakban. De a katonai költségvetés elkerülhetetlen felfúvódása akkor sem segített. 2001-ben 312,7 milliárd dollárt fordítottak katonai kiadásokra, 2010-ben ez az összeg már 681,5 milliárd volt. A különbség lényegében akkora, mint amekkora az éves amerikai deficit.

Háború és béke

Arról közismerten heves érzelmeket kiváltó viták folynak, hogy szükséges volt-e háborút indítani különösen Irak ellen. Mára az iraki háború támogatói az Egyesült Államokban is erősen kisebbségbe kerültek, az invázió elbizonytalanodást nem ismerő védelmezői lényegében a Bush-adminisztráció azon kulcsfiguráira korlátozódnak, akik maguk a döntést keresztülvitték. De nem mindig volt ez így, 2003-ban nem csak a Bush-adminisztráció, hanem baloldali közírók egész sora remélt nagyobb biztonságot, iszlám demokratizációt és közel-keleti békét Szaddám Huszein véres rezsimjének megdöntésétől. Bill Keller, a New York Times publicistája nyomtatásban vasárnap megjelenő, de online már olvasható tanulságos esszéjében számol be arról, hogyan csinált belőle és sok kollégájából héját a zavarodottság, a sebezhetőség és az impotencia érzése.

AP

Azt viszont nem lehet vitatni, hogy mindkét háború kudarcot vallott. Az afganisztáni is, melynek szükségességét ritkábban vonják kétségbe. Sokak szerint azért, mert a fölöslegesnek ítélt iraki háború elterelte a figyelmet a fontosabb hadszíntérről. Tíz éve naponta nőnek az amerikai veszteségek – 2003 óta Irakban is – erősen próbára téve az amerikai közvélemény türelmét, amely egyre kevésbé érti, mire fel a növekvő véráldozat. Az Amerikán kívüli közvélemény ennél érzékenyebb a civil lakosságban és a civil lakosságnak okozott „kollaterális károkra”, a háborús bűncselekmény fogalmát kimerítő mentegethetetlen túlkapásokra, arra a sajnálatos körülményre, hogy az amerikai megszállás egyik országban sem békét, biztonságot és jólétet hozott, hanem anarchiát, káoszt, vallási és törzsi háborúskodást. Mindez az amerikai közvéleményben is fokozza az érzést, hogy a háborúk túl régóta tartanak, és nem vezetnek sehova. Az utólagos bölcsesség tragikomikus hübrisznek látja azt az eredeti amerikai ambíciót, miszerint a tálibok és Szaddám Huszein rendszereinek megdöntésével a demokrácia magvait lehet elültetni ebben a két országban.

Elveszett paradicsom

„Órákkal a World Trade Center összeomlása és a Pentagon egy részének lerombolása után már sokan tudtuk, hogy a polgári szabadságjogok tűz alá fognak kerülni" – írta Aryeh Neier, a neves polgárjogi aktivista a 2003-ban megjelent Lost Liberties (Elveszett szabadságjogok) című tanulmánygyűjtemény bevezetőjében. Neier természetesen elismeri, hogy a terrortámadások után az amerikai kormánynak bizonyos lépéseket meg kellett tennie, a biztonsági procedúrákat szigorítani kellett. De szerinte és a kötetbe tanulmányokat író kollégái szerint az amerikai politika a szabadság fontos elemeit áldozta fel a biztonság oltárán. A híres-hírhedt Patriot Act olyan hatalmat adott a nemzetbiztonsági szolgálatok kezébe, amely a 9/11-et megelőző negyedszázadban Amerikában elképzelhetetlen volt. Titkos letartóztatások, preventív fogságba vetések váltak jogilag lehetővé legalábbis külföldiek ellen, bizonyos esetekben jogszerűvé váltak a bírói felügyelet nélkül folytatott lehallgatások, jelentősen csorbították a magánszféra szentségét, a terrorizmussal gyanúsítottak rendes bíróságok helyett katonai bizottságok elé kerülnek, ahol sérül a védelemhez való joguk. Irreguláris „ellenséges hadviselőket” az Egyesült Államokon kívül tartottak és vallattak, hogy ne élvezzék az amerikai jog védelmét. A legcinikusabb talán a Bush-adminisztráció jogászainak jogi akrobatikája volt, mely szerint a kínzás, ha emelt szintű (enhanced) vallatási technikának nevezzük, jogszerű.

Nagyítás-fotógalériánkhoz kattintson a képre!

AP

A rendőrök és a nemzetbiztonságiak örülnek kibővült lehetőségeiknek. Ronald K. Noble, az Interpol főtitkára az általános éberség és a szerencse mellett a szigorúbb biztonsági rezsimnek, a nagyobb tudatosságnak, a rendőrség és az ügyészség erőteljes fellépésének, a jobb hírszerzésnek tulajdonítja, hogy 2001 óta nem volt Amerikában sikeres terrorista merénylet. Éppen ezért további globális szigorításokat tartana kívánatosnak, így az utazók és az internetforgalom még alaposabb monitorozását. Nem meglepő, hogy Obama elnök és a kongresszusi demokraták nem vállalják magukra annak ódiumát, hogy lényegesen enyhítsenek a nemzetbiztonsági rezsimen. A Patriot Act-et ez év májusában újabb négy évre meghosszabbították, anélkül, hogy az emberi és polgári jogi szempontból érthetően kifogásolt passzusokat kivettek volna belőle.

A Nyugatra szüksége van a világnak

Akárhány ártatlan emberéletet is mentett meg ez a jogkorlátozó nemzetbiztonsági rezsim, létező hibái és bűnei propagandisztikusan felnagyíthatóak, és ugyanúgy kárt okozott Amerika tekintélyének, mint a szintén amerikai életeket kímélni kívánó hadviselési mód Irakban és Afganisztánban. Amerika álszent szemforgatással lett vádolható, amely csak akkor hivatkozik a humanizmusra, demokráciára és jogállamiságra, ha érdekei úgy kívánják. Gyanúba keveredett maga a liberális demokrácia is, mint olyan ideológia, amely csak a nyers nyugati, mindenekelőtt amerikai imperialista érdekeket leplezi. Ahogy lenni szokott, ez a bizalomvesztés virulensebben jelentkezik a periférián és azon túl, mint a centrumban, így Magyarországon is virulensebben jelentkezik, mint például Németországban.

Mindeközben 9/11 évtizedében folyamatosan csökkent a Nyugat relatív gazdasági súlya is. Kína GDP-je már nagyobb volumenű, mint Japáné. Az IMF előrejelzése szerint a mostani évtized közepére India túl fogja szárnyalni Németországot, Brazília Franciaországot és Nagy-Britanniát, Mexikó Kanadát, Indonézia és Törökország pedig Ausztráliát. Nem valószínű, hogy a helyzet jelentősen más lenne, ha nem történt volna meg 9/11. De talán több idő maradt volna a trend és a belőle fakadó kihívások megvizsgálására.

Nagyítás-fotógalériánkhoz kattintson a képre!

AP

Ez most akkor tényleg a Nyugat alkonya? G. John Ikenberry, a Princetoni Egyetem politológusa az ész cselében bízik. A Foreign Affairs májusi–júniusi számában megjelent esszéjében, amely a Liberal Leviathan: The Origins, Crisis, and Transformation of the American World Order (A liberális Leviathan: Az amerikai világrend eredete, válsága és átalakulása) című új könyvének adaptációja, azt írja: ugyan az nem kérdés, hogy a gazdagság és a hatalom Északról és Nyugatról Délre és Keletre vándorol, de ez nem jelenti azt, hogy a liberális világrendnek vége van. A feltörekvő államoknak akkor is szükségük van a liberális világrendre, ha maguk nem liberális demokráciák – nemcsak a felemelkedésüket köszönhetik ennek a rendnek, hanem a jövőjüket is ez a rend biztosítja a legjobban. A jövőben több államnak lesz tekintélye és státusza, de olyan világról lesz szó, amelyben Amerika és általában a Nyugat szívesen fog lakni. Az új világban az Egyesült Államok nem lesz képes uralkodni, de vezetni még képes lesz.