Tisztelt Olvasóink!

Ez úton sérelmezzük, hogy a hvg.hu oldalán megjelenő Napi Fix című közéleti blog szerkesztősége mind ez idáig nem kapott levelet, sőt egyáltalán semmilyen jelzést a Gyurcsány Ferencet képviselő Dr. Czeglédy Ügyvéd Irodától, amelyben helyreigazítást kérnének a Gyurcsány soha nem hazudik című május 4-i írásunkkal kapcsolatban. Jogi álláspontunk szerint azonban az említett cikk mind művészi, mind szakmai értelemben alig tér el a HajdúPress internetes újságban 2012. április 3. napján közölt Gyorshír: gáz van Gyurcsány szakdolgozatával? Be se adta? címmel megjelent írásműtől, amelyet – a mi cikkünkkel ellentétben – a volt miniszterelnök és ügyvédi irodája röviddel a megjelenése után dörgedelmes levélben kifogásolt.

Említett írásunk ráadásul alig különbözik attól a több ezertől, amelyek mind-mind kétségbe vonták a politikus diplomamunkájával kapcsolatos állításait és felvetették annak a halovány lehetőségét, hogy Gyurcsány Ferenc nem saját kútfőből merítette annak idején kertészeti és szőlészeti tárgyú szakdolgozatát. Ellentétben azonban az olyan parányi és a hosszas jogi harcra nem kellően felkészült szerkesztőségekkel, mint a HajdúPress, vagy olyan hírhedten vele nem szimpatizáló, leginkább jobboldali orgánumokkal, mint a Hír Tv, a Magyar Nemzet vagy a Magyar Hírlap, amelyeket jogi úton akar móresre tanítani a témában, a nevezett blogot levélre sem méltatta Gyurcsány Ferenc.

Ebből pedig vagy arra kell következtetnünk, hogy le sem vagyunk szarva, mert annyira parányiak és jelentéktelenek vagyunk, vagy arra, hogy a volt kormányfő gusztusának nem vagyunk eléggé jobboldaliak.

*

A politikus ugyanis láthatóan erre a két célcsoportra koncentrál. Az elsőre azért, mert azt reméli, hogy a kicsikkel szemben gyors jogi győzelmek sorát arathatja le, hiszen – mint a HajdúPress esetében ez be is igazolódott – az első ügyvédi levéltől megrettennek, és bocsánatkérést rebegve, csont nélkül leközlik az általa üdvösnek tartott narratívát az ügyben, így a megyei lapok olvasói elé végre makulátlan diplomásként állhat. A második csoporttal pedig azért foglalkozik különös gonddal, mert velük jól demonstrálhatja saját táborában a harciasságát, politikusi tökösségét. Ha pedig még egy rágalmazási perben is sikerül egyik vagy másik általa mélyen gyűlölt jobbos újságírót pénzbüntetéssel sújtatnia, akkor az külön öröm lesz majd Balmazújvárosban a Demokratikus Koalíció rendes évi bográcspartiján.

A jogi harcot elsősorban ezekre az orgánumokra korlátozza, mert minden más politikailag kontraproduktív lenne. Ezért nem terjeszti ki például azokra a lapokra, amelyekről azt gondolja, árthatnak neki a későbbi politikai céljaiban, mert főként annak a célcsoportnak szólnak, amelyeket meg akar nyerni magának. Gyurcsány nem az igazát keresi, csupán a politikai háborút folytatja más eszközökkel.

*

Félreértés ne essék, nagy harcosa vagyok az etikus újságírásnak és különösen fontosnak tartom, hogy az újságok pontosan, tisztességesen, elfogulatlanul, manipulációtól mentesen tudósítsanak, ha pedig vétenek a szakmai követelményekkel szemben, akkor ismerjék be és hozzák helyre a hibáikat, adjanak jóvátételt mindenkinek, legyen szó akár egy volt miniszterelnökről is.

Azt sem állítom, hogy Gyurcsány Ferencet csupa etikai kőszikla veszi körül, és elismerem, hogy őt is csakúgy, mint minden politikust Orbán Viktortól Hoffmann Rózsáig nyilvánvalóan érik akár igaztalan támadások is, amelyeket kénytelen elviselni. Nem a helyreigazítás jogát szeretném tehát elvitatni tőle, csupán arra hívnám fel a figyelmet, hogy neki politikusként sokkal többféle támadást kell eltűrnie, mint az átlagembereknek.

A plágiumváddal kapcsolatos politikai vita ráadásul jóval túlment azon a kereten, amelyen belül egyáltalán érdemes a jogi eszközöket mérlegelni, volt miniszterelnökként pedig a tárgyalótermek közönségénél és a lapok helyreigazítási rovatainál a nyilvánosságnak sokkal erőteljesebb eszközei állnának rendelkezésére igaza bizonyítására. Ha pedig úgy érzi, hogy ez mégsem sikerült neki, akkor jobban tenné, ha nem a sajtó manipulációs erején, netán valamiféle jobboldali összeesküvésen elmélkedne, hanem azon gondolkodna el, hogy miért nem hiteles a közvélemény nagy része előtt az, amit ő mond. Lassan már több, mint hat éve.

*

Gyurcsánnyal együtt és Gyurcsányon túl azonban sokkal több mindent megmutat ez az ügy a magyar politikai elit nyilvánosságfelfogásáról. Leginkább azt a pártokon és táborokon átívelő véleményt, hogy a sajtót csak addig szeretik, amíg kedveseket ír róluk, amíg aranyosan nyal.

Gyurcsány éppen annyira imádja az alákérdezést (lásd ezt az interjút), mint Schmitt Pál Obersovszky Péter mikrofonja előtt, hogy csak a közelmúlt két hírhedt beszélgetését idézzük vissza, de emlékezhetnénk Horn Gyulától Orbán Viktoron át Antall Józsefig az elmúlt 22 évből szinte minden demokratikusan választott vezetőnkre. Volt itt bárki is, aki egy mélyen hajlongó riporternek azt mondta volna, szíveskedjen végre ellátni a feladatát és tegyen föl igazi kérdéseket, különben feláll, mert erre nincs ideje?

*

Abban sincs két Magyarország, ahogyan a politikai céljaik elérésére minden eszköz megengedett a sajtóval szemben, a sajtószabadság korlátozására a törvényektől a pénz hatalmáig. Kérdezem én, vajon mi különbözteti meg a jobbos oligarchát a balostól? Mennyivel jobb a kézivezérlő fideszeshez képest Vadai Ágnes (Demokratikus Koalíció), amint egy újság hirdetőire gyakorol nyomást, hogy a neki tetsző tartalom álljon elő, hogy csak a közelmúlt egyik viszonylag kevés nyilvánosságot kapott példáját idézzem, de sorolhatnánk a hasonlókat jobb- és baloldalról egyaránt az elmúlt két évtizedből.

És vajon mi különbözteti meg szellemiségében a joggal sokat támadott 2010-es fideszes médiatörvényt attól a tervezettől, amelyet 2008 végén a Gyurcsány Ferenc vezette kormány készült (egyébként fideszes segédlettel) elfogadatni? Nem kellene elfelejtenünk, hogy annak idején kísértetiesen ugyanazokat a címeket olvashattuk a sajtóban tiltakozó és a sajtószabadságért aggódó civil szervezetekről médiarendőrségről, a közszolgálati médiában a pártbefolyás intézményesítéséről, mint tavaly. Ha az akkori tervezetet összevetjük a mostani szöveggel, akkor kiderül, hogy a sajtó akkor is korlátozandó, megleckéztetendő ellenség volt, mint most, az újságírók pedig – hogy egy modern szerzőtől idézzek – „tollforgató terroristák”, akiktől meg kell védeni a gyermekeinket és az időseket, az átlagembereket és a politikusokat, akik veszélyt jelentenek az emberi méltóságra éppen úgy, mint a családra, a világbékére és a nemzet értékrendjére.

*

Isten óvjon tehát mindenkit a sajtó ügyeletes védelmezőitől, akik jó esetben is csak ellenzékben harsognak magasztos elvekről és szabadságról. Védjen meg benneteket a Gyurcsány Ferenc, én inkább futok előle, amerre látok.