Red Hook aprócska település New York állam északi részén, a Hudson folyó partján. A környékbéliek mezőgazdaságból és állattartásból élnek, mármint azok, akik nem egyetemi emberek, mert  itt van az egyik legjobb liberális egyetem, a Bard College. A városka: egy vendéglő, egy kocsma, egy főutca. Borozgatás közben a kései huszas éveiben járó, nagyhangú, testes, erősen tetovált pincérhölgy szóba elegyedik velünk, kevesen vannak, nincs sok dolga. Mi járatban errefelé? – kérdi a bemutatkozás után.

A Bard-on vagyunk és innen Washingtonba megyünk – mondjuk. Tracy elmosolyodik. „Ha találkoznak az elnökkel, kérem, mondják meg neki, hogy hagyja már abba a hollywoodi sztárokkal való vacsorázgatást és törődjön végre velünk, egyszerű emberekkel. És tegye rendbe az egészségügyet.”

Valószínűleg ő és még sok tízmillió amerikai Obama elnökkel együtt örült, amikor John Roberts főbíró döntésével az amerikai Legfelsőbb Bíróság kimondta a Betegek Védelméről és a Megfizethető Ellátásról [Patient Protection and Affordable Care Act] szóló törvény alkotmányosságát. Obama – egyszerű polgárként mindenki mással egyidőben, a bejelentéskor ismerhette meg a döntést – első reakciója a történelmi változás hangsúlyozása volt.

„Ha öt, tíz vagy húsz év múlva visszatekintünk majd, igazolódik, hogy az amerikai emberek jobban jártak azzal, hogy volt erőnk elfogadtatni e törvényt, és tovább megyünk előre” – mondta. Ez a törvény a red hook-i Tracyről és még vagy harmincmillió amerikairól szól, akinek eddig nem volt egészségbiztosítása. Ám a törvény jelentősége messze túlmutat az egészségügyön. Az alapvető vita arról szól, hogy mi az állam szerepe az egyenlőtlenség és a kiszolgáltatottság csökkentésében, és természetesen arról, hogy az erősebb állami szerepvállalás szükségességét Obama és más politikusok el tudják-e magyarázni a választóknak.

AP / Jim Cole

A kérdés tehát az, hogy folytatható-e Amerikában és másutt a nyugati világban az a politika, mely a kisebb állam, több önszabályozó mechanizmusban bízik, és ennek nyomán hisz abban, hogy a szabad versenyben a társadalom tetején keletkező érték- és pénztöbblet leszivárog majd a társadalom és gazdaság alsóbb részeibe. Az elmúlt évtizedek ennek az ellenkezőjét bizonyították. Ahogyan az Egyesült Államokban az egészségügyi biztosítás esetében a társadalom alján – és nem csupán a legalján – élőkre már nem terjedt ki a piaci alapon nyújtott egészségbiztosítás, úgy derült ki az is, hogy az adókedvezmények révén az elsősorban tőkejövedelemből gazdagodó jómódúak jóval kevesebbet adóztak, mint – Warren Buffett példájában épp saját titkárnője – az alsó középosztály bérből és fizetésből élő tagjai.

Az egészségbiztosítási reform most kötelezően bővíti a biztosítottak körét, melynek költségeit majd a munkaadó fogja átvállalni. A reform megnyitja az utat ahhoz, hogy újragondoljuk az állam szerepét, ám ne pusztán közvetlen adókkal – még akkor is, ha Roberts bíró pontosan azért tartotta alkotmányosnak a reformot, mert az az adókivetés állami szinten is előírható logikáján alapul –, hanem egyéb szabályozó eszközökkel avatkozzunk bele a társadalmi és gazdasági folyamatokba annak érdekében, hogy csökkenjen a társadalmi egyenlőtlenség és kiszolgáltatottság.

Az, hogy harmincmillió amerikai alkalmazásának a költségei nagyobbak lesznek, meglehet, lassítja majd a növekedést. A valódi kérdés azonban nem az, hogy mekkora a – GDP-ben mért – növekedés, hanem az, hogy a növekedés milyen életminőség javulást ér el. És könnyen belátható, hogy egészségbiztosítás – vagyis egészségügyi ellátás –nélküli munkavállalás a test kizsákmányolásához, a jövőbeni munkavállalási képesség elvesztéséhez vezet. A kiszolgáltatottság növeli a stresszt, a betegség rombolja a családi viszonyokat, lehetetlenné teszi a tanulást, a fejlődést, a jövőbe történő befektetést.  Bátor szabályozás, a növekedés és életminőség javulás együttes érvényesítése radikális társadalmi változásokhoz vezethet, ami előrevetíti, hogy további intézkedésekre lesz majd szükség.

Ahogy Amerikában, úgy a nyugati világ más részein is újra kell gondolni a társadalmi igazságosság és szolidaritás kérdéseit. Mennyiben felelősek a több eséllyel, több lehetőséggel rendelkezők, a jobb oktatáshoz, jobb egészségügyi ellátáshoz való hozzáférésük révén is magasabb jövedelmet elérők a társadalom hátrányosabb helyzetben lévő tagjaiért? Az új felelős állam feladata megtalálni az egyensúlyt az esélyek kiegyenlítése és a gyarapodás fenntartása között. Ez a progresszív politika feladata a huszonegyedik században, és az egészségügyi reform Amerikában a jobb társadalom felé vezető fontos lépés.

Ám mindez csak akkor működhet, ha a társadalom többsége megérti, és elfogadja, hogy a középosztály megerősödéséhez, gyarapodásához csak egy szolidáris, a társadalmi igazságosságot szem előtt tartó, az életminőséget és a növekedést együtt érvényesítő politika vezet. Így tehát a közeli jövő valódi tétje az, hogy Obama megnyeri-e az emberek fejében dúló csatát. A törvény alkotmányosságának kimondása valójában a politikai küzdelem kezdete, nem pedig a vége. Az egészségügyi reform ügye az amerikai elnökválasztás legfontosabb témája marad. A konzervatívok elutasítják, ellentétesnek találják a szabadság szellemével, az állami omnipotencia korlátozásának szükségességével éppenúgy, mint a gazdasági növekedés maximalizálásának lehetőségével.

A legfelsőbb Bíróság ítélete megteremtette a lehetőséget Obamának, hogy elmagyarázza Tracynek és az amerikai választók millióinak, hogy miért jobb egy olyan országban élni, ahol mindenkinek az életminősége javul valamennyivel, mint egy olyanban, amelyben lehetőség van kiemelkedő életszínvonalra szert tenni, de csak kevesek érhetik el ezt, a többiek legfeljebb reménykedhetnek abban, hogy a gazdagság eredményeiből hozzájuk is leszivárog valami. Az elkövetkezendő hónapokban Obama megmutathatja Tracynek és a többieknek, hogy politikusként nem felejtette el, honnan érkezett, és a hollywoodi csillogás csak eszköz ahhoz, hogy azzal foglalkozzon, ami valóban fontos az embereknek: az egészségüggyel, munkahelyekkel, egy jobban működő társadalom kialakításával.

Ha erre képes lesz, akkor eléri, hogy Amerika éljen az eséllyel, amit a változás választása kínált 2008-ban. Akkor nem csupán a novemberi elnökválasztást nyeri meg, hanem felhatalmazást kap arra, hogy további, még jelentősebb változtatásokat érjen el, az adórendszerben, a szociális transzferek rendszerében, az oktatási rendszer átalakításában.

Mindez pedig Európában is bátrabbá teheti a politikusokat, hogy progresszívebb társadalompolitikát, erőteljesebb állami szabályozást érvényesítsenek. Sőt, megmutathatja, hogy Európában is vannak olyan ügyek – a vagyoni egyenlőtlenségek csökkentése és a társadalmi igazságosság és szolidaritás biztosan ilyen –, melyben a tagállami szuverenitás mellett egyéb szempontok, például az összeurópai szolidaritás érvényesítése és az erőteljes, közös szabályozásra és döntéshozatalra épülő föderális politika több előnyt kínál, mint a szegényebb és gazdagabb államok közötti versengés.