TGM: Óva intjük Kanadát
A hírlapi mocsok kormányzati és kormánypárti védelme, a magyarországi cigányság gyilkos állatnak nyilvánítása mintegy félhivatalosan: mindez azt az ellenzéki sajtóretorikát igazolja, amelyet én keményen bíráltam.
Kanada – alkotmányos monarchia, államfő: II. Erzsébet angol királynő, a hit védelmezője, a Commonwealth vezetője – , a legliberálisabb nyugati állam, a faji, etnikai, kulturális, regionális, nemzedéki, nemi, szociális megkülönböztetés ostora, a politikai korrektség utolsó bástyája, a két- és többnyelvűség, valamint a multikulturalizmus fellegvára, a tolerancia mintaképe, kormánya útján hirdetést tétetett közzé Miskolcon – óriásplakátokon, médiareklámokban és az interneten – , abból az alkalomból, hogy módosít a politikai menedékjog gyakorlásának rendjén. A befogadó (inkluzív, nem kirekesztő) szöveg hiteles magyar fordítása alább következik:
TE CIGÁNY ÁLLATJA!
NEHOGY IDEGYÜJJ NEKEM, VAZE, MERT ÚGY KIZSUPPÓLAK, HOGY AZ ÁNGYOD SZEME IS KÖRÖSZTBE ÁLL.
ÉRTVE VAGYOK?
NA.
ANYÁD.
Erre Kriza Ákos, Miskolc városának a jobbközép irányultságú, konzervatív-liberális kormánypárt soraiból kiemelkedett polgármestere hazafias fölháborodásában közleményt publikált, amelynek hiteles magyar fordítása alább következik:
HAJJA.
MÁ NEHOGY MÁ MEGALÁZZÁK ITTEN A MAGYAR HONPÓGÁROKAT.
MÁRHOGY AVVAA, HOGY VISSZAKŰDÖZGETIK ITT NEKÜNK A CIGÓKAT, AKIKBŐL A DÓGOZNI SZERETŐ, TISZTESSÉGES MAGYAR HONPÓGÁR, AKINEK AZ EMBERI JOGAIT EZ A KANADA VAGY MIFENEFÉLE ALÁZZA ITTEN, NEM KÉR. CIGÓ, VÁLASZD A SZABADSÁGOT A HÓMEZŐN, VILÁGOS?
Erre a demokratikus ellenzék oszlopa, a Magyar Szocialista Párt Borsod-Abaúj-Zemplén megyei szervezete sajtóértekezletet tartott, ahogy s amint elragadta az interetnikus indulat. Ezen a fórumon a párt helyi vezetője a következőket mondta ki (hiteles magyar fordításban):
A MISKÓCI PÓGÁRMESTER, EZ A KIREKESZTŐ EGYÉN, ITTEN MINDENFÉLÉKET NYILATKOZIK.
HAJJA.
INKÁBB ARRÓL BESZÉLJEN, ROMÁN-E MAGA VAGY OLÁH? IDEHOZTA NEKÜNK IDE BORSODBA A MINDENFÉLE OLÁHSZÉKELY HAVERJAIT, AKIK EGYMÁS KÖZT ROMÁNÚ POVEDÁLNAK, HOGY A TISZTESSÉGES, DÓGOZNI SZERETŐ MAGYAR HONPÓGÁR NE ÉRTSE? HÁT VALAMI SZŐRÖSTALPÚ ERDÉLYI MAGYAR BOZGOR VEZESSE ITTEN NEKÜNK A VILLANYOST?
S MÉG EZEK NEVEZIK MAGUKAT NEMZETI PÁRTNAK.
MENJEN VISSZA ROMÁNIÁBA, AMÍG JÓ VAN DÓGA.
Ameddig ezek a magas színvonalú politikai röppentyűk suhannak a magyar választók feje fölött, addig hűvösen megállapíthatjuk, hogy a globalizáció lendületesen halad. Újabban az iszlám országokban a keresztyéneket nyüstölik (a nyugati központoktól távoli koptoknak, maronitáknak, nesztoriánusoknak annyi), Indiában és Kínában (az ujgur területen) már megint a muszlimokat; a drúzok, párszik, alaviták esélyei a zéróhoz közelítenek; az esélyes cseh elnökjelölt a Beneš-dekrétumokat (vagyis a magyar és a német kisebbség kűzését, a „szláv állam” eszméjét) nyilvánítja a huszita demokrácia alapkövének (ebben támogatja egy kivétellel minden cseh párt, beleértve a Cseh- és Morvaországi Kommunista Pártot); az olaszországi és franciaországi állami és magánszervezésű cigányellenes pogromok a nagy hidegre tekintettel szünetelnek; Avigdor „Atombombát Gázára!” Lieberman pártja megint benne lesz az izraeli kormányban, a Kneszetben három párt áll jobbra a Jobbiktól; az egyetlen eddig nácimentes európai országban, Görögországban már pakisztániakat öl az, amit Magyarországon „nemzeti radikalizmusnak” neveznek. Az Egyesült Államok húsz méter magas acélkerítésekkel készül föl a latin-amerikai testvérek atyafiságos fogadtatására. Az orosz fölsőbb körök kifejezésre juttatták, hogy a kaukázusi honfitársakból végképp elegük lett. A törökországi „mély állam” megint öli a kurd baloldalt. A bulgáriai Ataka és az ukrajnai Szvoboda a feketeszázak szellemében lázít és uszít a nemzeti kisebbségek ellen. A brit jobboldali közvélemény a román bevándorlók miatt aggódik: ebben – bármilyen nevetséges – a „Romany”, „Roma” (roma) és a „Romanian” (román) szó fonetikai hasonlósága is szerepet játszik, ráadásul a romániai ki- és bevándorlók között sok a cigány (és a magyar).
Tehát nem, nem, nem – mondjuk a Magyar Nemzet szerkesztőségének, amely mindig patakzatos bőséggel tudósít a világméretű rasszizmusról, hadd lássa mindenki, hogy a helyi változat nem egyedülálló –, nem igaz az „a balliberális álmagyar megmondóemberek által világszerte terjesztett rágalom”, hogy fajgyűlölet és fajüldözés csak Magyarországon van (ezt persze soha nem mondta senki, már csak azért se, mert nyilvánvalóan hamis állítás; még az sem egyedülálló, hogy a magyarországi jobboldal egyre határozottabban azonosítja magát „történetpolitikailag” a tengelyhatalmakkal, hiszen pl. Traian Băsescu román államelnök azt mondta, hogy Antonescu marsall helyében ő is csapatokat küldött volna a Prut határfolyón túlra, azaz részt vett volna a hitleri Harmadik Birodalom oldalán a második világháborúban, ilyesmik a balti államokban is sűrűn előadódnak). Az etnicizmus és az idegengyűlölet különféle formái – ezek közül Európában az iszlamofóbia és a cigányellenesség a legfontosabb – heveny állapotba kerültek, nemcsak idültek.
Ami nálunk mégis aggasztó kissé, az a civilizációs képmutatás hanyatlása.
Én ezen a portálon (is) többször erőteljesen kifogásoltam a liberális ellenzéki sajtó egyoldalúságait és méltánytalanságait (olykor az irracionalitásig menő elfogultságát) a nemzeti jobboldallal szemben, legutóbb megvédtem Rogán frakcióvezetőt – jól mutatja a Fidesz-KDNP befogadói karakterét, hogy a szlovén Rogán, a horvát Navracsics, a német Harrach és Bayer olyan sokra vihette náluk –, akinek a beszédét az antináci tüntetésen „szépnek és bátornak” neveztem; ezen aztán sokan nevettek nagyot. Mondhatnám, hogy inkább vagyok naiv, mint rosszhiszemű, de minek.
Révész Sándornak sajnos igazat kell adnom: a Magyar Hírlap immár világhírűvé lett mocska nyomán kibontakozott jobboldali taktika utólag hitelteleníti Áder, Rogán, Navracsics, Deutsch és Fónagy anti-antiszemita, antirasszista gesztusait, amelyek mintha egy pillantra helyreállítani látszottak volna a magyar (jobboldali) becsületet.
A hírlapi mocsok kormányzati és kormánypárti védelme, a magyarországi cigányság gyilkos állatnak nyilvánítása mintegy félhivatalosan: mindez azt az ellenzéki sajtóretorikát igazolja, amelyet én keményen bíráltam.
Révésznek abban is igazat kell adnom, hogy a borsodi rendőrkapitány cigányozását nemzeti egységben, a néhai liberálisokkal és a nagyon is eleven fasisztákkal együtt védelmező borsodi MSZP – amelytől annak idején a „segélyért munkát” antiszociális és virtuálisan rasszista programja kiindult, s amely ellen most a szocialista árnyalatú éhségmenetek lépnek föl – semmiféle önbírálatra nem volt képes, és a párt országos vezetősége továbbra is csak hümmög, Gyurcsány és Bajnai meg hallgat a közelmúltról, miközben persze kifogástalan és a jelenlegi hangulatban egyenesen vakmerőnek számító nyilatkozatokat tesz. A legújabb közvélemény-kutatás is megerősíti, hogy az MSZP szavazói cigányellenesebbek, mint a Fideszéi.
Ezért az csak látszat, hogy a „baloldal” (voltaképpen enyhén liberális jobboldal) a cigányokat és a zsidókat szereti, az erdélyi magyarokat viszont utálja, míg a nemzeti jobboldal pont fordítva. Itt (és persze mindenütt, lásd följebb) a kívülállónak vagy másfélének tetszőket majdnem mindenki utálja minden oldalon. Az erdélyi magyarokat szüntelen etnikai – csak verbális, de intenzív – bántalmazás éri Magyarországon, teljesen antiszemita típusú vádakkal: „összetartanak”, „ravaszok” (a „székely góbé” a csavaros eszű, hazug, jó humorú csaló szinonimája emitt az Alföldön), „ügyesek”, „remek üzleti érzékük van”, „csak a saját fajtájuk érdeke foglalkoztatja őket”, „nem kötődnek a helyi közösséghez”, „lelkük mélyén lojálisak Romániához”, „hazaviszik innen a pénzt”, „nem igazán magyarok”, „román ügynökök”, „furán beszélnek”, „összesúgnak a hátunk mögött”, „rejtélyesek”, és így tovább. Mindez abban az országban történik, amelyben a nemzeti identitás egyre inkább ismét Trianonhoz kapcsolódik, s ahol a legmagyarabbnak az erdélyi magyar számít, ugyanaz az erdélyi magyar, aki egyben a legsúlyosabb és legsértőbb xenofóbia tárgya. Beteg dolog ez. S még a rommagyaroknak – nekünk – a legjobb (a magyarországi kisebbségek között).
Az utóbbi hetek morális értelemben a magyar neonáci terroristák által elkövetett romagyilkosságokat legitimálják. A betiltott, de aktív Magyar Gárda (és a többi, be nem tiltott szélsőjobboldali rohamosztag) saját meglepetésére a fősodorban találja magát, képtelen fölvenni a versenyt a hivatalos pogrombeszéddel. Nincs már benne semmi érdekes. Az antiszemitizmus elfogadhatatlan volt, ameddig ez egy – szélsőjobboldali – ellenzéki pártnak hozott szavazatokat. A zsidóknak tesznek gesztusokat, mert – tévesen (de kérem a nyájas olvasót, ezt ne árulja el senkinek) – világhatalomnak tekintik őket, a hatalomnélküliséget mintegy megtestesítő cigánysággal szemben azonban mindent szabad. A Magyar Hírlap pogromírója – a lap szerint – összeroskad az őt újabb fajgyűlölő cikke miatt elárasztó szeretetözön roppant súlya alatt, és ez (bár a stefkai Magyar Hírlap esetében megdöbbentő lenne) talán valóságos információ, akármennyire tiltakozik ellene az ember elemi erkölcsi érzéke, hogy elhiggye.
Ha ezeket a szembeszökő és köztudomású tényeket vesszük szemügyre – olyasmikkel együtt, mint a „baloldali” François Hollande és Jean-Marc Ayrault (és a szörnyű Manuel Valls!) kormányának a Sarkozyét folytató cigányellenes és bevándorlóellenes akciói: kitoloncolások, rendőri brutalitás, rasszista kormánypropaganda; folytatódó neokolonialista és militarista pattogás (vö. Balázs Gábor fontos cikkével) –, akkor azt kell látnunk, hogy legfőbb ideje leszámolnunk legmakacsabb illúzióinkkal. Nincs olyan pont, amelyen a Fidesz-KDNP át ne lépne az autoritárius hatalomnövelés érdekében. Ezekben a kérdésekben a „balliberálisnak” csúfolt ún. demokratikus pártellenzék természetesen sokkal rokonszenvesebb, de tartása bizonytalan. A DK persze nagyon jól tette, hogy „Én is cigány vagyok” táblákkal fölvonult a Lendvay utcában – de a magyar antifasiszták öröme felhőtlenebb lenne, ha a párt elnökének korábbi kormányzása alatt egalitáriusabb lett volna a szociálpolitika, határozottabb az iskolai (etnikai) szegregáció fölszámolása vagy megelőzése, még akkor is, ha Gyurcsány fölháborodásának valódiságában nincs miért kételkedni. De még jobb lett volna látni olyan fölháborodókat, akiknek több a veszteni valójuk, mint a volt miniszterelnöknek, aki már bizonyosan nem lesz ismét miniszterelnök.
Ámde bízni nem nagyon van kiben-miben a mainstream erők között. Ami pedig a Magyar Hírlap pogromcikke után helyreállt jobboldali egységet illeti, azt kell hinnünk, hogy Magyarországon immár senki sincs biztonságban – nem az amúgy folyamatosan csökkenő, enyhülő erőszakos bűnözés miatt, hanem amiatt, hogy egész népcsoportok dehumanizálása lehetségessé vált. Az antifasiszták és antirasszisták új besorolása – „a gyilkosok pártján állnak”, mert a romákat, értelemszerűen nem a késelő romákat védik – olyan kontextusokban is fontossá válhatik, ahol szó sincs a társadalmilag és kulturálisan összeomlott, összerogyott magyar vidéken előforduló anómiáról (ne tessék itt „anomáliát” olvasni, az anómia szó jelentése más). De ez mind semmi.
Tudomásul kell venni, hogy itt nem egyik-másik kormány vagy politikai szervezet a „hibás” (ami persze nem menti föl őket a felelősség alól; és a rasszizmussal játszadozó hatalmasokkal ebben a kérdésben nem kell dialogizálni, akkor se, ha e tekintetben mögöttük áll egyelőre a megtévesztett, félrevezetett többség), hanem az egész rendszer. Nagyon fontos az illúziók között leszámolnunk „a Nyugathoz” fűződőkkel, ahonnan a fajgyűlölet és fajüldözés kiindult (a gyarmatosítás korszakában), s ahol ma is vígan működik, és a rendszer működésének az egyik garanciája. Be kell látnunk, hogy – bármilyen abszurd ez históriailag – Izrael se mentes a fasizálódás veszedelmeitől (lásd Langer Ármin kiváló tanulmányát és vallomását a Kettős Mérce blogon), aminek meg kell változtatnia végre az antiszemitizmus elleni elengedhetetlen küzdelemnek az egész karakterét. Be kell látnunk végül, hogy a „baloldali” címke se jelent védőoltást a sovinizmussal, etnicizmussal, rasszizmussal szemben.
Még az észak-amerikai liberális konszenzus is kevés ahhoz, hogy a világ egyik legélhetőbb országának, Kanadának a kormánya ne viselkedjék otromba módon valamely üldözött kisebbséggel, szegény országban. A miskolci plakátok bárgyú arroganciája, csendőri fölényeskedése, a magyarországi – fehér és roma – közönség mély megvetéséről tanúskodó bürokrata pöffeszkedése bárkit kigyógyíthat a pozitív „kulturalista” előítéletekből.
Ismert adoma, hogy a huszadik század elején a Beszterce és Vidéke nevezetű kis napilap állítólag „Óva intjük Angliát” címmel közölt vezércikket, a tudatlan vidékiek szokásosan túlzott önbizalmával. Mi nem hisszük, hogy ennek a pesti internetes portálnak és ennek a szerzőnek a hangja eljut Ottawáig, de ez nem is fontos. Ez az írás a magyarországi és másunnani magyar olvasónak szól. A Magyar Hírlap ismeretes – mije is? – hírmagyarázata nemcsak a magyarországi kormányzó jobboldal sara. Ez a sár mindent beborít.
Nem, nem tetszik a rendszer. S ez a rendszer, amely mindezt előidézi, nem más, mint a polgári demokrácia ÉS a polgári demokrácia válsága. Ennek a polgári rendszernek a válsága is polgári. A cigánykérdés – és általában: színes bőrű embertársaink kérdése – nem pusztán magyarországi kérdés. Orbán Viktor esetleges távozása a miniszterelnöki székből ezt nem oldja meg, amint nem is az ő odakerülése idézte elő. Ő csak súlyosbította azt, amit készen talált, de lépései nem eredetiek, hasonló politikai intézkedésekre és szónoklatokra (talán nem a Magyar Hírlap hírhedt cikkére, de a periférián ilyen is akad) másutt is sor kerül.
Igaza van „a nemzeti sajtónak”, amely egyszerre szorgalmazza a zsidózásnak és a zsidózás azonnali letagadásának a szabadságát: a cigánygyűlölet meg az antiszemitizmus nem Fidesz-probléma, nem magyarországi probléma, bár a magyar államnak az idevágó érdemei letagadhatatlanok. Ez az egész kései kapitalizmusnak a problémája, amelyet egy szegény, apró ország kormányának az egyébként célszerű leváltásával nem lehet orvosolni.